Gyerekrablós, paranoiás, küszködő.

Luke kamaszkora óta odavolt Phoebe-ért. Amikor a lány szíve összetört egy csalfa barát miatt, Luke vigasztalta meg, ejtette teherbe és vette feleségül. Hazaköltöztek Ausztráliába, Luke egyre fejlesztette a cégét, míg Phoebe családanya lett. Látszólag élik a kertvárosi idillt a kisfiukkal, míg a gyereknek nyoma nem veszik egy vidámparkban töltött napon. Fél év telik el, és Tommyról semmi hír nincs. Luke a munkába, Phoebe az altatókhoz menekül. Ám akkor érkezik egy levél, benne egy versike. Végre jelentkezik az emberrabló? Phoebe hajszába kezd a fia után, míg mindenki, a rendőrség és a férje is egyre inkább őrültnek tartja. A nő azonban nem tudja feladni a reményt, még ha szembe is kell néznie a saját bűneivel is az úton.

Az a könyv, amelynél nem tudom eldönteni, mennyire tetszett nekem ez a történet. Van, ami jó volt benne, más meg egészen irritált. De nézzük sorba!

A történet több elbeszélőt kapott, váltott nézőpontban íródott. Ez olvasóként jó nekünk, hiszen több nézőpontból ismerhetjük meg a szereplőket és a történteket. Tisztább, kevésbé elfogult véleményt alakíthatunk ki. Többet is tudunk így – a cselekmény hozta rejtélyekre így jobban tudunk választ találni. Felmerül egy ponton, mennyire megbízhatóak ezek az elbeszélők. Újabban a megbízhatatlan elbeszélős történeteket is szeretem, így nekem jó móka volt, hogy kiszűrtem, ki mit szépít vagy hazudik még nekünk – a történetben magának – is. Volt, amire egész jól ráéreztem. (Ennek mindig örülök is.)

Ahogy jönnek a versek, és nő a feszültség, megindul Phoebe hajszája/őrülete. Taylor két klasszikus thriller helyzetet hoz játékba: a Gázláng és Oidipusz esetét. Vagyis, el kell döntenünk, kinek hiszünk, és Phoebe áldozat vagy elkövető. Ő a Gázláng hősnője, akiről valaki el akarja hitetni, még saját magával is, hogy megőrült? Vagy Phoebe olyan, mint Oidipusz, aki tudtán kívül saját maga után nyomoz? Azt szerettem benne, hogy nagyon sokáig hihető maradt mindkét verzió, és nem tudhatjuk, Phoebe bűnös vagy sem.

Azzal viszont már bajban vagyok, hogy Taylor elkezdi a szereplőket egyszerre le- és felépíteni. Nem hősei vannak, hanem gyarló szereplői, akik mocskos dolgokat tesznek. Minél jobban megismerjük annál, annál esendőbbek és egyes dolgaik undoríthatnak. Luke, a látszólag mintaférj. Aki kamaszként végigment az egész baráti társaságon? Nagyon nem bírtam, hogy itt abszolút természetesnek vette mindenki, hogy Luke kamaszodni kezdett, aztán a kamaszodó lányokká váló gyerekkori barátokat sorra fektette le. Mert az olyan kamaszos tipikus, hogy barátokból dugópajtik lesznek többekkel is…

Phoebe, aki most szinte bele akar halni abba, mennyire hiányzik neki a fia. Aztán látjuk, hogy milyen anya volt abba a másfél évben, amíg mellette volt a kisfia. Ha röviden akarok fogalmazni, nagyon nem mintaanya volt. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az a nő, aki annyira gyűlölt anya lenni, hogy csak részegen bírta ki a fiával együtt töltött időt, a gyerek elvesztése után beleroppan a gyászba.

Mindenkinek jó mocskos titkai vannak, és nem tudnák egyiket sem gúny nélkül jó embernek nevezni. Akkor mégis, kivel érezzek itt együtt? A végére a gyerekeken kívül sikeresen meg lett utáltatva velem mindenki. Nem szeretem, amikor egy szereplőt se kedvelhetek. Noha azt tudom értékelni, hogy nem tipikus hősies karaktereket kapunk, ez a ritkább verzió.

Van húzása a történetnek, a szöveg meg a thriller szórakoztató tipikus. Helyenként egyes szóismétlések zavartak – ugyanaz a kifejezés 2-3 sorban négyszer is már sok. De vannak érzelmek, van feszültség, az események pörögnek, könnyen olvastam.

A Kristály Pöttyös könyvek közül nem ez lesz a kedvencem, de nem is a leggyengébb, amit már olvastam belőlük. Ki vagyok békülve vele.

Taylor: Végzetes játék – Mint thriller: 75% sok érzelmet megragad, pörög a cselekmény, árnyalja a szereplőit is.

Szubjektíven: 65% a feszültség és a sztori ok, de a szereplők etikai leépítése nekem sok volt.