Pszichológusos, nyugdíjba készülő, megváltozó.

Egy pszichológus már azt számolgatja, hány nap van vissza még, míg el tud menni nyugdíjba. Azt is pontosan kiszámítja, az mennyi ülést jelent, ha minden időpontjára megérkeznek a páciensek. Már nagyon várja a végét, belefáradt a munkába. Unja is már. Új beteget már nem akar felvenni: mi értelme lenne? 3 hónap túl kevés ahhoz, hogy bárkin is segíteni tudjon. Így a jelentkező Agathe esélyt sem kap nála. Az asszony azonban nem adja fel, és addig jár a titkárnő nyakára, míg nem kerül be a doktor betegei közé. Agathe mesélni kezd, és a pszichológus azt veszi észre magán, hogy várja az asszony üléseit. Segíteni akar neki, és ezen keresztül már a többi betegének is. Nem csak passzívan hallgatja őket, de ötleteket és feladatokat kezd adni nekik. A titkárnője felé is nyit, és meglátogatja, amikor a férje súlyos betegséggel ágynak esik. Agathe a betege, de ő segít a férfinak.

Annyian olvasták köröttem ezt a könyvet, hogy a borító ellenére kézbe vettem én is. Mi a bajom a borítóval? A történethez is kapcsolódik. A kezelések alatt az unatkozó orvos rajzolgat, és a betegeit madárként rajzolja meg. Agathe pl. egy megtépázott veréb eleinte. Irtózom a madaraktól – szóval, a borító elleni ellenérzésem nem a könyvek szól, ahhoz illik is, meg nem egy ronda könyv. Csak éppen madár van rajta…

Vékony kötet is, így eleve nem számítottam nagy cselekményre. Nem is volt benne. A főszereplő, egyben az elbeszélő egy idős férfi. Nem akar már semmi mást, csak nyugalmat. Mégis, beszippantott, ahogy ezt Bomann átadja. Mert a teljesen életunt, elidegenedett ember egyre inkább felenged és elkezd kapcsolatokat építeni.

Ez pedig egy belső út, és nem is igazán tudja megfogalmazni, hogy miért támadnak olyan igényei, amelyek eddig nem. De Agathe elindít benne dolgokat és változni kezd. Az még tetszett is, ahogy ez a munkájában is visszaköszön. Van egy női betege, aki évek óta azért jár hozzá, hogy panaszkodhasson a férjére, meg a sok munkájára, ami mindig rá marad. Ahogy a pszichológus változik, változtat azon, ahogy a nővel és a problémájával bánik. Ezen jót is mosolyogtam.

Pont ennek az esetnek a kapcsán merült fel bennem az HBO sorozata, a Terápia. Melyik a megfelelő módszer? Ha a beteg jön, és mesél és a doktor legfeljebb kérdez, vagy ha konkrétan meg is mond dolgokat? Emlékeim szerint a Terápiában is felmerült, hogy a jó szakember azt igyekszik elérni, hogy a beteg maga ismerjen fel dolgokat, és nyíltan nem lehet megmondani semmit, még ha az orvos látja is, mi a konkrét lelki baja a betegnek. Rá kell vezetni. Itt viszont úgy éreztem, hogy a pszichológus azt ismeri fel, hogy nem elég hallgatni. Akkor kezd boldogabb lenni, amikor kimond és megmond dolgokat.

A narráció is behúzott, tetszett ahogy Bomann/a fordító megalkotta a szöveget. Elég személyes, elég belső – akkor is tudtam azonosulni, ha én még nagyon messze vagyok azoktól a kérdésektől és életszakasztól, amelybe a főszereplő már jár.

Van benne valami egyetemes is. Az ember társasa lény, és még a magányos farkasoknak is kell egy-egy ember az életébe. A doktorunk is felismeri ezt, és ezzel azonosulni is tudtam. Ahogy azzal is, hogy a céltalan semmittevés csak unalmas, és abba bele lehet pusztulni.

Viszont, a végét túl pozitívnak érzem. Ahonnan indul Agathe és a doktor is, valahogy túl boldognak érzem, ahova eljutnak, főleg az orvos. Túl sok a változás, kevés cselekmény után.

Nem nőtt a szívemhez, de olyan, amit időnként érdemes újraolvasni, mást felfedezni benne.

Bomann: Agathe - Mint kortárs: 75% érzékenyen nyúl az öregedés témájához, és meglepően személyes történet.

Szubjektíven: 60% fura, nem a kevés cselekmény zavart. Inkább a hirtelennek érzett változás.