Másik világos, nyomozós, mágikus lénnyel szembeszálló.

Thorn és Ophélie éppen csak egymásra találtak, de máris egy újabb vészhelyzettel kell megküzdeniük. A világ elkezdett darabokra hullani, senki és semmi nincs már biztonságban. Sürgősen választ kell találniuk arra, hol van Isten és a Másik, milyen játszma folyik itt igazán. A válaszokhoz a nőnek be kell vonulnia az elhajlásgondozóba, noha figyelmeztetik, mivel veszélyekkel jár, ha lemond minden magával kapcsolatos döntésről – ám nincs választása. Miközben egyre többet kell feladnia magából, olyan igazságokat is elmondanak neki, melyek mélyen felkavarják. Veszélyes tervet hoznak működésbe, és így sincs garancia, hogy sikerrel járnak és együtt maradhatnak.

Nem boldogít, hogy azt kell e kötet kapcsán összeszámolnom, hányszoros csalódásban volt részem miatta. 3 biztosan, de ha jobban belegondolok, feljebb fog még menni ez a szám.

Mivel sorozatzáró rész, adja magát, hogy milyen lett a történet vége. Minimum keserédes. A nagy helyzetet megoldják, de a főszereplőknek nem jut biztos rév és happy end sem. A legjobb, amit el tudok mondani, hogy lehetett volna rosszabb is. Mondjuk, meg is halhattak volna. Nem vagyok oda a cukorszirup édességű végekért, de azért ennél messze jobbat vártam egy fantasy – meseregény végén, ami ifjúságiként van eladva. Valahol még nyitott is, és Dabos némileg az olvasóra hagyja, mit képzel még bele. Van, aki szereti az ilyen végeket, engem általában idegesítenek. Ez az 1.

A kötet egészének cselekménye olyan semmilyen. Alig tudom normálisan összefogni, mi is történik benne. Nem sok minden. A könyv féltégla vastagságú, és mégsem érzem úgy, hogy történtek volna benne dolgok. A magyarázatok jönnek, meg elmélkednek, de a tényleges cselekmény nagyon soványnak tűnik nekem, izgalmas részek nélkül. Ha már nagyon unatkoztam olvasás közben, azon merengtem, mit lehetett volna húzni a szövegből. Ez a 2.

A dolgok mögötti igazságtól nem esett le az állam. Zavarosnak is érzem, és sokkal egyszerűbb is, mint amit eddig előkészített a történet. Se posztmodern, se nagy fantasy. Arról lehetne beszélni, hogy egy jónak szánt tett hogyan megy félre, és nem hozhat a fél világ áldozatot a másik félért. Mindennek ára van, az áldozatnak is. A regény vége ismeretében inkább az elfogadás lenne a kulcs, és az egymás mellett élés módszerének kidolgozása. Ez fontos üzenet, de olyan nyakatekerten van benne a sztoriban, hogy ez sem tetszett. Ez a 3.

Eddig nagyon tudtam szeretni a szereplőket, de most úgy éreztem, átment a történet Ophélie egyszemélyes showba. Annyira szerettem volna, ha a többiek is jelentősek lesznek, és velük is történnek értelmes dolgok! Ehhez képest Thorn, aki az egyik szereplőm volt, alig szerepel. Victoire részeinek semmi értelmét nem látom. Ophélie meg csak hozza az áldozatokat, elveszít egy csomó mindent, és azt is megtudja, eddig mi mindent vettek el tőle, amiről nem is tudott. (Az különösen irritált, ahogy millió meg egyszer a meddőség témája felmerül.) Bár ez összefügg a 2-es ponttal. A szereplők itt ráébrednek dolgokra, némelyikük hoz egy-egy nagyobb áldozatot, de ennyi. A cselekmény lassabb volt a szereplőket is egy helyzetbe rögzíti, és így a jobb karakterek is csak egy helyben toporognak, amit nem szeretek. Ez a 4.

Szerettem Dabos humorát is, de most elveszett a történetben és a féltáglában. Ha néha éreztem is, hogy egy-egy mondatban megcsillan valami, más elnyomta. Ez az 5.

Folytathatnám még, de szerintem a lényeg látszik. Túlírt, untam, nem szerettem a végét, sem a stílusát, és a szereplőkből is kezdtem kiábrándulni. Nagyon nem tetszett ez most.

Dabos: Visszaverődések viharában – Mint fantasy: 45% történet záró: megadja a magyarázatokat – de elméleti, kevés az esemény.

Szubjektíven: 25% a világát értékelem, bár se a vége, se a sztori, se a szereplők se tetszettek.