Visszaemlékező, háborús, gyermekszemszögből.

A nagyobbak 12-13 évesek, a kisebbek pár évesek voltak a háború kitörésekor, vagy éppen a II. világháború alatt születtek. Mégis, éles és kínzó emlékek bőven maradtak. Többen végig kellett, hogy nézzék, ahogy a szüleiket, nagyszüleiket, testvéreiket – mindegy, hogy az egy kamaszfiú vagy egy pár hónapos csecsemő volt – megölték. Akasztás, élve elégetés, agyonlövés, sokan sérülésekbe vagy az éhségbe haltak bele. Volt, aki inkább a halált választotta volna, mint amit el kellett szenvednie. Árvaházak, távoli rokonoknál menedék, vagy akár a partizánoknál bujkáltak, maguk is harcba szálltak – gyerekek voltak egy olyan korban, amikor már nem lehettek többé gyerekek.

Ez a harmadik Szvetlana Alekszijevics-kötet, amit olvastam, így fel voltam rá készülve, hogy érzelmileg meg leszek rázva. Mégis, arra nem lehetett felkészülni, amilyen képeket és emlékeket itt megosztottak velünk a túlélők.

Valamiért azt hittem, ez is olyan lesz, mint a szocializmust bemutató kötet. Igen, lesznek tragédiák és borzalmak, de örömek is. Hát az itt nem volt semmi, csak kínzó és mély tragédiák. Egy ponton már féltem az újabb és újabb részektől, mert amikor már azt hittem, nem lehet rosszabb, kiderült, hogy lehet.

Az ember kegyetlen, és itt széles palettán ábrázolják, mennyire. Van a kötetben nemi erőszak, sok-sok gyilkosság, orvosi kísérletek, olyan sok halál. Alekszijevics nem a borzalmakat festi részleteiben, nem horror és nem is borzaszt. Mégis, megrázó és fájdalomtól csöpög az egész kötet. Az emléktöredékek, a puszta tények és a mesélő mögötte levő érzelmei átütnek a történeteken, és olvasni is fáj őket.

A háború pokol, és az egész élővilág belepusztul. Talán bután hangzik, de engem azok a történetek ráztak meg legjobban, amikor az embereknek az állataik ellen kellett fordulni. Amikor kínkeservesen, a drága és külföldi tenyészmarhákat átterelték a fél országon, a főhős kisfiú összebarátkozott a vezérbikával – aztán a célnál nem tudtak mit kezdeni velük és ment minden állat a vágóhídra. Amikor az ostrom alatt a városban annyira éheztek, hogy már a cipőket is megették, és egy kisfiú hazacsal egy kutyát, hogy legyen hús és kikészül, és nem győz bocsánatot kérni a kutyától, amiért csapdába csalja és az lesz a sorsa, ami. Nem is akarok ezekhez hozzátenni semmit. Sírós könyv és fáj.

A szerző ebben a kötetben kivonta magát, és nem is érezni, hogy interjúk szövegeit közli. Mintha nem is lenne jelen, csak lejegyzi a már felnőtt, egykori gyerek túlélők emlékeit. Talán egy történet volt, ahol a mesélő kiszólt hozzá, de reakció abban sem volt. Őszinte, tiszta tőle a könyv, és nem ránt vissza egy esetleges másik hang.

Igyekszik visszaadni a szövegen keresztül is az embert, aki beszél. Az érzelmeit, a tónust – az írásjelekkel próbálja mutatni, hogyan lett ez elmondva. Nem tudom, mennyire látok bele érzelmeket, vagy tényleg tudta közvetíteni, de egy sírásba fulladó hang vagy egy a fájdalmas emlékbe belenémulás számomra simán látszott a szövegen is.

Egységes, így gondolom, hogy némileg szerkesztett is a kötet. Ha szókincsében különböznek is a különféle megszólalók, nincsen annyira éles különbség, hogy felismerhető legyen egy-egy egyedi hang. Mivel így egységesebb, nekem még tetszett is így. (Feltűnő például, hogy az árvaházat mindenki gyermekotthonnak nevezi, vagy a motorok végig motorkerékpárok.)

A történetek elrendezésében is van logika. Az első történetek mind a háború kitöréséről vannak, majd jönnek az életképek és a végén a háború vége. Rendezett, szerettem is így.

Nem fogok tanulságokat levonni. Ez tanúságtétel, és olvasóként annyi a dolgunk, hogy nem feledünk és megtanuljuk tőlük, hogy a háború pokol.

Alekszijevics: Utolsó tanúk - Mint történelmi: 90% nem csatákat, nem történelmet mutat be. Az embert, aki meg- és túlélte.

Szubjektíven: 85% fontos, hogy megíródott és olvasható. De nagyon megrázó is. Fájdalmas.