Háborús, világ sorsát eldöntő, végzetet elfogadó.

Fallon kihasználta az utóbbi 3 évet. Hadsereget építettek, képezték a megmentetteket és már csak a megfelelő alkalom kell, hogy lecsapjanak Petra és a sötétség seregeire. Ahogy a hadjárat megindul, Duncan is hazatér. Washington ostromát New York felszabadítása követi, és egyre szorul a hurok Petra nyaka körül. Az ikrek és Fallon is tudják, a végső csata helyszíne a köveknél lesz, ahol a pajzs megtört. Ahol hármuknak kell szembenézni Petrával és erőivel. Az ikrek már oda sietnének, de Fallon még nem érzi, hogy itt lenne az idő. A várakozás, a veszteségek nehezek, ráadásul a két fiatalnak egymással is dűlőre kell jutnia. Duncan megmondta, 3 év múlva Fallonért jön vissza. Most itt van, felnőttek és a végeztük egy. Tudják, hova tartanak, de egyikük sem akar csak kényszerből a másikkal lenni.

Amikor a címben a történet vége. Nem is ragozom tovább, a diadal mindent kifejez. A kötekedő felem azért megjegyezné, hogy mindkét oldal mágiát használt, csak az egyik sötét, a másik fény mágia volt…

A cselekményen látszik, hogy Roberts nem fantasy szerző. Van egy nagy háború, csatákkal és hadi taktikázással és mágikus lényekkel, de a regényben ez számomra nem működött. Sok körítés, de nincs ott a csata, a vér és a fájdalom. Még a taktikát is olyan esetlennek érzem. Be kell vennünk Washingtont! Foglaljuk vissza New Yorkot… A regény túl nagy része koncentrál ezekre, miközben maguk a hadi események nem keltek életre. Inkább csak a csaták után a gyógyítások, gyászolások működtek.
Még a nagy összecsapás a végén, az is olyan semmilyen.
A romantika él benne igazán és Duncan – Fallon között most jön a nagy, epikus szerelem, ami magától értetődő. Egymásnak vannak rendelve és kifejezetten idegőrlő is, ahogy egy darabig még küzdenek ellene, miközben nyilvánvalóan egymást akarják. Ahhoz képest, hogy miért volt az időhúzás, a megoldás is irritált. Nem számítanak az okok, ez van és kész. Írói szemszögből ez nagyon kényelmes megoldásnak tűnik.

A világa is össze tud zavarni. Nem elég, hogy vannak szimpla emberek, meg akikben feléledt a varázs. Most kapunk sárkányt és viszi tovább a tündér – manó vonalat is. De azok emberfélék, vagy teljesen más fajok? Mivel szaporodnak egymás közt, nem éppen, de azért élesen megkülönböztetik őket mindkét oldalon. Fura…

Szimpla jó – rossz szembenállás van benne, erre épül minden konfliktus is. Mert az olyan műbalhék, mint Duncan első beszélgetése Fallon apjával, miután összejött a lánnyal, inkább humoros, mint feszült. De most komolyan: Duncan a regény álompasija, mibe kötnének bele a szülők? Túl tökéletesek egymásnak?

Vagyok annyira lány, hogy a Duncan – Fallon kettőst szerettem, és a happy end is tetszett. (Azért a jók közül is meghal egy fontos mellékszereplő, de senki nélkülözhetetlen. Hiába, Mick sorsa megpecsételődött, amint Fallon elkötelezte magát Duncan mellett. Csak a felesleges feszültséget generálta volna a jó barát, aki több akarna lenni barátnál, de nem lehet. Itt nem játszik a szerelmi háromszög, szerencsére.)

Helyenként már sok az érték ránk erőltetés is. A család, a szeretet, az összetartás és minden hasonló éltetése ez, és beszélnek is ezekről. Túl érzelmes, túl sok volt. Ugyanazokat a tanulságokat többször is megfogalmazzák, és nem egyszer nagyon érzelmesen. Még nem csúszik át szentimentalista írásba, de helyenként közel van hozzá.

Roberts különben jó mesélő – a háború és csaták, ami kifogott rajta.

Romantikus fantasy mesének elment, a szálakat is szépen elvarrja, de ha a románcot kiveszem belőle, akkor a háború nagyon lehúzza. Az nem átélhető benne.

Roberts: A mágia diadala – Mint fantasy: 50% van, de nem részletes világépítés. A romantika működik, a család túltolt.

Szubjektíven: 55% túlzottan bírom Duncan – Fallon párosát, de háborút nem sikerült írni.