Hoteles, titkos ügyletes, gyilkossági ügyet megoldó.

Miss Jane Marple nem ment férjhez, így gyermekei sem születtek. Van viszont olyan kedveskedő unokahúga és –öccse, akik szeretnék kényeztetni az asszonyt. Felajánlják, hogy fizetik a nyaralását, csak nevezze meg, hova szeretne elutazni. Miss Marple Londonba menne, és nem is akármelyik szállóba. Gyermekként a Bertram lakója volt az édesapjával, és nagyon kellemes emlékeket őrzött meg onnan. Meg is érkezik a szállóba, és mintha egy időutazáson venne részt: a személyzet, az ételek, a kiszolgálás, mind azt a kort idézi, amelyre már csak a hozzá hasonló öreg csontok emlékeznek. Fel is merül benne, hogy mekkora anyagi ráfordítás kellhetett, hogy mindez így nézzen ki. Miközben vásárolgat és élvezi a szállót, azért felfigyel arra is, milyen üzelmek folynak körötte. A fiatal örökösnő, Elvira, attól retteg, hogy valaki meg akarja gyilkolni. A hírhedt, élvezeteket hajszoló társasági díva is éppen erre jár, nyomában egy visszatérésre készülő autóversenyzővel. A gyilkosság sem marad el, és Miss Marple jó ismerőse a nyomozást vezető Atyának.

Nem Miss Marple a kedvenc Agatha Christie visszatérő szereplőm, de azért ennél többet vártam a kötettől. Nem elég, hogy az öreglány alig szerepel a történetben, maga a bűnügy is nagyon sokára indul be. Nem ilyen szokott lenni egy Agatha Christie-krimi!

De megvan annak a maga hangulata, ahogy magát a szállót megismerjük. Az atmoszféra, a külcsín, a személyzet. A szerző tökéletesen visszaadja az illúziót, amit a Szálló kelt. Egy darabka múltat, amelyben csak nagyon kevesen figyelnek fel arra, hogy mekkora munka van ebben, és mennyire mű az egész. Bennem úgy is nosztalgiát keltett, hogy nem éltem meg azt a korszakot, amelyet megidéz.
Ugyanakkor közben nem éreztem úgy, hogy zajlanának az események. A vége ismeretében tudom, miért kellett ez és miért ilyen részletesen, de amíg olvastam, azon kattogott az agyam, hogy ki fog meghalni, hogyan, és mikor indul már be a krimi. Olyan lassú…

A krimit kevésnek is érzem. Alig kell nyomozni, alig pár jelenet és már jön is az írónőre jellemző zárlat, ahol megmagyaráznak mindent, hogyan és miért történt. A megoldás kellően bulváros, szépen összeálltak a részletek is. A maga módján tetszett is, csak amíg ide eljutottunk, azzal volt bajom. Nagyobb a füstje, mint a lángja.
Meg kicsit azzal is hadilábon állok, hogy nem éreztem úgy, hogy igazság született volna. Nem feltétlenül a törvény érvényesülése, de nem minden szereplő kapta azt, amit a tettei alapján érdemelt volna. Hogy egy gyilkos szabadon távozhasson a végén? Agatha Christie világában akkor van ilyen, ha az áldozat halála jogos és szükségszerű. Mint az Orient Expresszen. Itt szó sincs ilyesmiről, és a gyilkos mégis szabadon, mondhatni boldogan távozik.

Maga Marple is csalódás volt. Nagyon csak szemlélője az eseményeknek, nem érzem úgy, hogy különösebb szerepe lett volna a megoldásban. Mintha egy saját krimiben csak mellékszereplő lenne a hősnő. Kevesebb az anekdota a kisvárosáról, kevesebb a kotnyeleskedés. Most úgy éreztem, bárki lehetett volna a Szálló vendége, nem feltétlenül Miss Marple kellett ide. Az Atya volt a lényeg, aki magában is megoldotta volna az ügyet, Miss Marple megfigyelései csak gyorsítottak az eseményeken.

De az áll, hogy a korszak megelevenedik a lapokon és egy felsőbb társadalmi kör világába nyerhetünk betekintést. Agatha Christie regényeiben mindig úgy érez, hogy kicsit társadalmi regények is, ez most is megvolt. Még bulváros is lett attól, hogy egy olyan asszony került a középpontba, aki botrányosnak számított az erkölcsös Angliában.

Még nem adom fel a Miss Marple történeteket sem, novellákban szeretem is az ügyeit, de azért Poirot jobban sikerült figura lett…

Christie: A Bertram Szálló – Mint krimi: 50% a részletek pazarak: a Szálló, a végére összeálló részletek – de lassú sztori.

Szubjektíven: 35% kevés Miss Marple, kevés a bűnügy, szinte alig éreztem kriminek is.