Fülszöveg: 

Nagy a nyüzsgés az előkelő Minerva Leánynevelő Intézetben, kezdődik a nyári félév. Megérkeznek a diákok és a tanárok, és az élet visszazökken a szokásos, kissé unalmas kerékvágásba – mígnem gyilkosság történik az intézetben, amit egy újabb követ. A védtelen galambok közé egy macska szabadult, aki sorra teszik el láb alól a tanárnőket.
Mindeközben Ramat uralkodójának, Ali Juszuf hercegnek egy államcsíny miatt menekülnie kell a közel-keleti országból. Távozása előtt azonban családi kincseit biztos kezekbe helyezi: angol pilótája felügyeletére bízza.
De mi az összefüggés a leánynevelő intézetben történt gyilkosságok és a keleti kincsek között? Ki lehet a valódi macska a számos lehetséges gyanúsított közül – és vajon csak egy van belőle? Szokás szerint senki sem az, akinek látszik… Végül Hercule Poirot-ra vár a feladat, hogy kibogozza a szálakat.

Szerintem: 

Az egzotikus elem miatt még nem döntöttem el, mennyire is

szerettem Poirot ezen esetét. Nem is tudom, nekem bulvárosabb és szappanopera közelibb az elmesélt történet, mint amit szívesen olvasok az írónőtől.

Teszem hozzá, ez nem a krimi részére vonatkozik. Az teljesen rendben van: ott a zárt intézet, fiatal lányokkal, ahol egyre szaporodnak a holttestek. Többen beépülnek, többen sejtenek valamit, és úgy van kialakítva a történet, hogy az olvasó valamivel többet tudhasson, mint az olvasó. Értem ez alatt elsősorban az ékkövek rejtekhelyét. Míg a lányok nem is sejtik, mennyire fontos a teniszütő, az olvasónak egészen nyilvánvaló. Most is meglepő és többszörösen félrevezetett, ki a gyilkos és miért tette.

Agatha Christie nagy volt abban, hogy terelje a figyelmet, és mást tüntessen fel gyanúsnak, mint aki valóban elkövette a gyilkosságokat. Itt is megjátssza ezt: az ázsiai fejezetből lehet tudni, hogy egy nő leste ki, Robert hova rejtette el a köveket. De az intézetben ki lehetett az? Lányiskola, elsősorban női tanerővel. Van egy fiatal, akit sokkal gyanúsabbá tesz a többieknél, hiszen ő is azon a vidéken járt a kérdéses időpontban. De azt már meg lehetett tanulni, aki a leginkább gyanús, nem ő tette. Az biztos, hogy megvan a szokott, a végén részletesen elmesélt történet, miért tette, aki.

Ami nem tetszett, hogy milyen keretet kapott az, hogy ki volt a herceg, kit szeretett, kinek szánta az örökségét és hasonlók. Az a szál is, hogy diákként szerelmes lett és a fehér családját teljesen titokban tudta tartani, túl szappanopera elem. Nem csak egy házasságot, egy gyereket is elrejtett mindenki elől. Ma már elképzelhetetlen is, hogy egy ilyen történet igaz legyen. Még a leírt időszakban is durvának érzem, hiszen egy nemesről beszélünk, mi több, uralkodóról. A sajtó akkor is kereste a szenzációt, és ez a sztori nagyon az.

A felépítés a szokott a sok beszélgetéssel, a nyomok keresésével és kiemelésével. De Poirot nem uralkodik az egész történeten, sőt, mellékszereplőnek érzem. Az intézetben élők, akár a kormány beépített embere is hangsúlyosabbnak tűnik most.

Van benne ötlet, és nagyon működik a cím is. Azt a motívumot a galambokkal és macskával szépen végig is viszik a cselekményben is. Van benne ötlet, azt szeretem.

Alapvetően kellemes olvasmány volt, és mégis, valami hiányérzetem van, amit még nem fejtettem meg. Vagy csak sajnáltam a repülőszerencsétlenségben elhunyt baráti párost? Az is lehet. A lényeg, korrekt krimi a szerzőtől, de nem ez a legjobb munkája.

Idézet: 

– Mit szólna hozzá, ha egy leányiskolába küldeném? – kérdezte.
A fiatalember szemöldöke felszaladt.
– Leányiskolába? Végre valami új dolog! Miért, bombát gyártanak kémiaórán?

– Milyen nevet választ?
– Keresztnévnek talán Adam volna jó.
– És vezetéknévnek?
– Talán Eden?
– Nem tetszik nekem a maga esze járása. Adam Goodman ez jobb lesz.