Nyomozós, nyaralós, halálos.

Miss Marple unokahúga neves festőnő, aki véletlenül lett egy bűnügy szemtanúja és rejtvényként mondja el a történetét a baráti társaságnak. Egy tengerparti városkában festett, amikor fiatal házasok érkeztek ugyanabba a szállóba. A feleség kis szürke veréb, de boldog. Hamarosan egy feltűnő asszony is megszállt itt. Délután a társaság fürödni indult, látta is a házasokat megjönni és a piros fürdőruhát kitéve száradni. Rosszat sejtett, és meg is döbbent, de a festett képen a ruha alatt véresre festette a járdát. A pár elutazott, később pedig hallotta a nő halálhírét. Miss Marple azonnal mondja is, mi történt igazán. (A vérfoltos járda) A fiatal Jane munkát keres, és kap is egy nagyon kényelmeset. Csak el kell játszania a megbízóját, egy előkelő kisasszonyt. Mire észbe kap, már ő a gyanúsítottja egy bűnügynek. Szerencsére az egyik ügybe keveredett fiatalember a segítségére siet. (Jane állást keres)

Kezdjük talán azzal, hogy a kötet szépen illik a hasonló kiadványok mellé (adventi, karácsonyi) – a kiadás szépséges. A borító koncepciója, az aranyozás, de még a borítókép is szép ezzel az őszi hangulattal. Ez már ér nálam egy piros pontot.

Csakhogy, ez nem annyira jó szerkesztési elv volt, mint a karácsonyi kiadványok. Szentivánéji? Nem éppen. Talán a nyári történetek passzol úgy ahogy, de most nem éreztem azt a koncepciót, ami korábban megvolt. Vannak nyaralásosak, de nem mind az. Nem is minden történetnél mondanám egyértelműen, hogy a nyár fontos bennük. Ettől még a történetek jók, de úgy 3 novella után már komolyan zavart, hogy mi is a szervező elv.

Most is el lehet mondani, hogy szép csokrot kapunk Agatha Christie legismertebb visszatérő szereplőiből. Marple kisasszony, Poirot, Harley Quin, Tommy és Tuppance – most is nagyon élveztem, ahogy kis ikont kapnak, ami az adott novella előtt megjelenik. Vagyis, az igényes kiadás itt is látszik.

Milyenek a krimik? Agatha Christie remekül ír, ez buta kérdés. Akad könnyedebb, romantikusabb és vérbeli nyomozás is. Változatos, élvezetes. Sok párbeszéd, sok lélektan, sok kis nyom. Szerettem.

A vérfoltos járda volt az egyik kedvencem, tipikus Marple eset. Jön a vidéki párhuzam és a megfejtés a vénkisasszonytól. De maga az ügy is jópofa, és pluszt ad neki a festő nézőpontja, a baljós hangulatú kép. A nyomok, ahogy Christie tereli róla a figyelmünk, ezek olvastatták.

A Halál a Níluson a játékosságával fogott meg és azzal, hogy akaratlanul is hasonlítgattam Poirot nílusi nyomozásával. A jómódúak élete, Parker Pyne stílusát szerettem benne. Meg, ebben találtam olyan szentenciákat, amelyeket érvényesnek érzek általában az emberekre.

A Jane állást keresből egy elemet szeretnék kiemelni: hogy Agatha Christie mennyire egyedien használja a szerelmi szálat. Megjelenik a szerelem motívuma, lesz a végére egymásra találó pár, de hogy ez is mennyire angolosan rideg! Szinte a semmiből, addig észre sem venni, hogy a szereplők egymásba szeretnének, aztán csak jön a lánykérés. Általában bírom, hogy csak plusz egy íz a történeteiben a szerelem, de itt azért ennyire kurtán-furcsán kevésnek érezem így…

A hihetetlen betörés pedig Poirot tipikus alakját hozza fel. Magas körök, az indítékokból és az elmondattakból kirakott bűnügy – meg egy kis fricska, ami ma is érvényes a vérbeli politikusokról. Már szinte kémregény felé kalandozik, de megmarad angolszász kriminek.

Annyira nem tetszett, mint a téli kiadványok, de azért ez is jó kis kötet Christie novelláiból.

Christie: Szentivánéji krimik – Mint krimi: 75% a szerző stílusa jó, változatos a válogatás, csak éppen a koncepció homályos.

Szubjektíven: 70% egy-egy története tetszett és ötlet is van benne, de a cím miért is ez? Fura.