Nyugdíjas klubos, nyomozós, rendőröket kijátszó, titkokat őrző.

Joyce felnevelte a lányát, elvesztette a párját, megöregedett. Kinézett egy kellemes öregek otthonát és bevonul békésen eltölteni a maradék idejét. Nem is kicsit lepi meg, amikor Elizabeth, egy másik bentlakó titokzatos múlttal, egy bűnügyi kérdéssel találja meg. Hamarosan kiderül, hogy pár öregnek elég sajátos hobbija van: megoldatlan bűnügyeket oldanak meg. Az asszony csatlakozik, rákap a dolog ízére, mire egy friss ügybe is belecsöppennek. Az otthonban történik gyilkosság – itt a remek alkalom, hogy a gyakorlatban is kipróbálják, mire képesek! Ha kell, megvezetik a rendőröket, bevonják a rokonokat és egy egész élet minden trükkjét bevetik. Lesz pár meglepetés, és arra is fény derül, hogy nekik maguknak is vannak titkaik.

Nem gondoltam volna, hogy pont ez a regény lesz számomra ennyire megosztó. Jó ajánlások, a kiadó is szerette, kint nagy siker, jön a film… Krimi, humor – elvileg minden adott, hogy szeressem. Ehhez képest olvastam, és mint egy hullámvasút. Hol tetszett, hol nagyon nem bírtam és még most sem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy tetszett nekem vagy sem.

Az alapötlet tulajdonképpen aranyos és van is benne ráció. A nyugdíjasok ráérnek, a saját területükön már egy életnyi tapasztalatuk van és fel is dobja a napjaikat, ahogy nyomozgatnak. Itt külön élveztem, ahogy a karaktereket Osman egy-egy kis jellemzővel egyedivé teszi. Az egyiknek a piperkőc öltözködése, a másik soha nem fél megemelni a hangját és belemenni egy vitába.

Vagyis, a szereplőket összességében szerettem. Nem hősök, nem rosszak vagy jók, inkább a humoros elemet éreztem ki belőlük akkor is, ha éppen valami tragédia miatt akár drámai is lehetett volna. Pl. a nyomozó, aki azzal biztatja magát, gyilkosokat csuk le, csak van olyan nő, aki szerint ez szexi. Vagy Elizabeth, aki rejti a világ elől, a férje milyen leépülésen megy keresztül. Kis részleteiben, a rejtőzésben ott a humor, miközben ez micsoda fájdalom…
A kedvencem különben Elizabeth lett, benne bőven látok fantáziát. Egykor kém lehetett, vagy valami nagyon hasonló. Most is minden lében kanál, átlátja a dolgokat, tud nyomást fejteni, értelmezni és felhasználni az információkat. Jó szíve van, és meg tudja érteni az embereket. Ahogy a bűnösökhöz is áll – nagyon kész pl. amikor a végén elköszön haldokló barátnőjétől, aki már szenilisen fecsegte ki a párjának, hogy ölt egykor és ezzel beindított nem egy baljós eseményt. Nem a törvény, inkább az igazságosság, ami szerint ő gondolkodik, illett is hozzá.
Joyce, aki az egyik narrátor, kevésbé fogott meg. Ő számomra csak a műkedvelő nyomozó, egy kedves öreg néni és nem látok benne többet. Ahogy folyton sütöget is… ok, értem, nyugdíjas öreg, de akkor is…

De akkor az, ami miatt gondban vagyok. Maga a krimi és az ügy nem nyerte el a tetszésem. Én untam, ahogy ez a csapat nyomoz. Nem szerettem azt sem, ahogy sok mindenről kiderül, hogy külön ügy és nem is egy megfejtést kapunk a végére. Izgalom, feszültség, ilyesmi nekem nem volt benne.

Ez inkább egy kedélyes krimi, és a hangulata tényleg jó végig. Csak éppen egy krimiben nem ezt a kedélyességet keresem, ami itt megvan. A kis humor, a kis csipkelődések, ahogy ezek a nyugdíjasok élvezik az egész helyzetet…

Egyelőre maradok annál, hogy nem tudom. Van, ami tetszett, más kevésbé. Majd a második résznél eldöntöm, hogy állunk egymással.

Osman: A csütörtöki nyomozóklub - Mint krimi: 65% nagyon hangulatos, angol humort bőven villant, de a krimi lassan halad.

Szubjektíven: 50% egyes szereplőket bírtam, néha a humora is megfogott, de az ügyet untam.