Fülszöveg: 

Csakhogy a csütörtöki nyomozóklub mágnesként vonzza a bajt. Egy tíz évvel ezelőtti megoldatlan bűntény szálai egy helyi híradós sztárhoz vezetnek, és egy olyan gyilkossági ügyhöz, amely holttestnek és magyarázatnak is híján van.

Eközben egy váratlanul felbukkanó új ellenség keresztezi Elizabeth útját, és választás elé kényszeríti: gyilkolnia kell, vagy meghal.

Miközben a megoldatlan bűntény újabb és újabb fordulatokat tartogat, Elizabeth a lelkiismeretével (és egy pisztollyal) viaskodik, Joyce, Ron és Ibrahim pedig régi és újdonsült barátokkal együtt nyomoznak. Vajon képesek lesznek megoldani a rejtélyt és megmenteni Elizabethet, mielőtt a gyilkos újra lecsap?

Szerintem: 

A sorozat harmadik része, és ez is

pont olyan, mint az előzőek. Tulajdonképpen a hangulat, a stílus, a szereplők és a krimi bonyolítása is mind követi azt, amilyennek a Csütörtöki nyomozóklubot megismerhettük.

Ami azt is jelenti, hogy még mindig nem tudtam a szívembe zárni őket. Van, amit szeretek benne, de egész egyszerűen a krimi nekem nem elég érdekes. Nem szeretem, ahogy a sok szál keveredik benne, és most sem szerettem az ügy megoldását. Nem igazán krimis – tudom, könnyed krimi, amiben legalább annyira fontos a társaság és a humor, de ez nem az én humorom.

Több ügy is akad benne, és igazából egyik sem kötött le. Sem a csalás és gyilkosság, sem az Elizabeth múltjából felbukkanó személy. Igaz, az utóbbit egy fokkal többre értékeltem. Mert abban tényleg láttam humort, ahogy Viktor és a Viking feltűnnek a cselekményben és ahogy ármánykodnak. A kedvencem különben az volt, amikor a Viking elmesélte, miért veszett össze Viktorral. Az egy paródiába is simán beleférne.

Még mindig bajban vagyok azzal, hogy sok szereplőt nem kedvelek. Nem is tudom megmondani miért, de nem. Pedig Osman szépen építi fel őket, és egyediek. Mégis, Joyce már harmadik kötet óta megy az agyamra. Nem értem, miért ő az egyik kiemelt szereplő, amikor nekem ő annyira átlagos és unalmas a többiekhez képest. Elizabeth az okos és merész, Ibrahim szakmáját bírom, Stephen kis villanásai a betegségén túl sejtetik, micsoda egyéniség lehetett korábban. Még Connie részeit is egészen vártam, az ő szociopata részei és gyilkos tervezgetései nekem viccesek voltak, bár azt hiszem, az pont nem poénnak volt szánva.

Osman jól ír, és még úgy is mosolyogtat, hogy nagyon nem ezt a humort szeretem. Vannak abszurdba hajló, okos jelenetei és pörgeti a párbeszédeket. Még változatos is – ahogy elbeszélőt vált, igazítja hozzá a stílust is. Ez sajnos azzal jár, hogy Joyce részein, főleg a naplóján szenvedek, de ezzel már egészen megbarátkoztam.

Vagyis, még mindig úgy vagyok ezzel a sorozattal és ezzel a résszel, hogy elméletben jobbnak tartom, mint amennyire szeretni és értékelni tudom.

Idézet: 

Vegül is minden az embereken múlik, nem? […] Mindig az embereken. Az ember elköltözhet a világ másik felére a tökéletes élet reményében, Ausztráliába költözhet, ha úgy tartja kedve, de a lényeg végül mindig az, hogy milyen emberekkel hozza össze az élet.

A kapzsiság okozta a vesztét. A végzetes hiba. Miért nem elégedett meg azzal, amije volt?
Igazság szerint a kapzsiság, és az, hogy túl okosnak hitte magát. A két végzetes hiba.