Testvéres, új otthont építő, szerelmet találó, életutat választó.

A férfi hajós ember volt, aki általában csak annyi időt töltött otthon, hogy teherbe ejtse a feleségét, aztán újra ment a tengerre. Már idősödik, amikor az Államokban kész letelepedni. Megvesz egy éttermet és a családját is áthozatja. A felesége, a három életben maradt és felnőtt lánya nagyon nem akarnak jönni, de nincs választásuk. A házaspár nekilát az éttermet felújítani és üzemeltetni – az elzárkózó lányok is kénytelenek idővel belátni, hogy az életben maradásuk egyetlen esélye az étterem. Lassan kimerészkednek, és ahogy az apjuk meghal, a városban is boldogulniuk kell. Victoria, aki hátrahagyott szerelmét siratja, az étteremben dolgozik és hozzámegy az egyik beszállítóhoz – az esküvőn fedezve fel, hogy a férje fia a neki való férfi. Mona állást vállal, új arculatot talál ki az étteremnek, és próbálja eldönteni, rábízhatja-e a szívét az életébe lépő árusra. Luz a színpadról álmodik, de a sztársághoz vezető út egyáltalán nem könnyű.

Az Öltések közt az időt nagyon szerettem, így mindig várom, hogy ugyanazt a varázst hozza az írónő egy kötete, de nem akar összejönni. Most sem sikerült.

Pedig a történet nem indult rosszul. Az tudott volna érdekelni, hogy a lányok miképpen futtatják fel az éttermet, hogy válnak amerikai lányokká. Egy klasszikus, amerikai álom történet jól esett volna.
Ehhez képest a lányok történetei mások. Mi több, a háromból kettő még csak szimpatikus se lett. Victoria kifejezetten zavart azzal, hogy a könyv felében egy olyan férfi után búsul, akiről mindenki, még ő is tudta, hogy csak kihasználja és akkor keresi, ha nincs jobb dolga. Majd jön egy szerelmi háromszög a férjével és a mostohafiával. Szintén nem egy épületes történet. Az ő története annyira szerelmi szálakból meg bánkódásból állt, hogy nem tudott lekötni. Luz a színpadi álmaival – ez lehetett volna érdekes is, de amint képbe kerülnek a férfiak, ez a szál is elvesztett. Onnantól már nem az volt a lényeg, hogy mit tud a lány, hanem kinek a szereposztó díványára hajlandó ledőlni.
Mona volt az egyetlen, akinek a története mindkét oldalról tetszett. Ő kapott olyan szerelmi szálat, amin hol mosolyogtam, hol morogtam kicsit, de el tudtam fogadni és normális pár lettek a végső választottjával. (Más is volt, aki csapta neki a szelet.) Ő volt az, aki igyekezett beilleszkedni, jobbítani az életükön és küzdött az étteremért is, miközben más állása is volt és otthon is odatette magát. Vele kaptuk a legszélesebb képet New Yorkról, ő ismer meg szélesebb réteget és a személyisége is neki a legszimpatikusabb.

A lányok történetei felváltva követik egymást, ez mozgásban tartja a sztorit. Csak éppen nagyon lassan haladunk így is, minden kis esemény sok-sok oldalon van részletezve és olyan körmondatok vannak a szövegben, hogy elfáradt a szemem, mire végigértem egyen. Nem volt így könnyű vagy élvezetes olvasni, nekem a kevesebb most több lett volna.

Ehhez kapcsolódik, hogy nem szerettem a regény időkezelését sem. Egy-egy pillanatba fejezetekig benne ragadunk, máskor meg olyan időugrások vannak, hogy kapkodtam a fejem mi és mikor történt. Mondjuk, Mona első munkanapja nagyon hosszan le van írva, még a hazaút is több oldalnyi, szinte egy egész fejezet. Victoria esetében meg egyik percben a hátrahagyott kedvesért epekedik, a következőben meg férjhez megy. Mi történt közben?

Nagyon vastag könyv, ahhoz képest nem sok minden történt benne.

Próbáltam szeretni, Monát és a történetét úgy ahogy sikerült is, a többit sajnos nem.

Duenas: A Kapitány lányai - Mint családregény: 50% van benne ötlet, hangulatos. Az időkezelés és cselekmény nehézkes.

Szubjektíven: 45% a testvérek közül egy lett szimpatikus, és nagyon túlírt az egész kötet.