Fülszöveg: 

Mindennek ​ára van…
Tom Severin vasútmágnás elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy azonnal kielégítse minden vágyát. Bármi vagy bárki az övé, ha úgy kívánja. Tökéletes feleséget találni egyszerűnek tűnik, és attól a pillanattól fogva, hogy Tom megpillantja Lady Cassandra Ravenelt, elhatározza, hogy megszerzi magának. De a gyönyörű és okos Cassandra legalább annyira eltökélt, hogy csakis szerelemből megy férjhez… s a szerelem az egyetlen, amit a férfi nem tud megadni neki.
Mindennek, kivéve őt…
Severin a legellenállhatatlanabb és legvonzóbb férfi, akivel Cassandra valaha találkozott, még ha a szíve megfagyott is. De ő nem szeretne a mindig győzelemre játszó, könyörtelen ember rohanó világában élni. Amikor egy újdonsült ellenség majdnem tönkreteszi Cassandra jó hírét, Severin megragadja a lehetőséget, amelyre várt. Mint mindig, most is megkapja, amit akar… vagy mégsem? Van egy lecke, amelyet Tom Severinnek még meg kell tanulnia új menyasszonyától.
Sohase becsülj alá egy Ravenelt!
Cassandra kezét ugyan már elnyerte, de a szíve meghódításáért folytatott küzdelem épp csak elkezdődött…

Szerintem: 

Ebből a sorozatból eddig ez a kedvenc részem. Akár a páros, akár a szerelmi szál, de leginkább azért, mert

ez most egybe is esett a humorommal.

Ezzel is kezdem, mert ezért szerettem igazán a regényt. Tomon jókat derültem – főleg a regény első felében, kb. minden megmozdulása mosolygós. Már az első kirohanásával, amikor hirtelen nősülni akar, és Cassandrát már ki is szemeli magának. Annyira nem avilági az a pasi, hogy az kész. Ha ma írná valaki meg Tomot, az nagy valószínűséggel Ali Hazelwood lenne. Ő van rákattanva a normától eltérő, ezért kicsit humorosan viselkedő, de nagy koponya szereplőkre. Tom is ilyen, de ebben a viktoriánus környezetben ez sokkal mókásabbá teszi, mint napjaink egyetemi szféráiban lenne.

Természetesen Kleypas sorozatba építve meséli el nekünk ezt a szerelmet. Az idősíkok egyszerre vannak átfedésben, majd folytatólagosan. Figyelni is kell, hogy az előző részekkel milyen időviszonyban is vagyunk éppen. Ebben leginkább az előző páros kapcsolatának fordulópontjai vannak a hátterében – vagyis, itt is megvan az a bál, amin megismerkedtek, a végére pedig ott vagyunk az esküvőjükön. Természetesen sok a visszatérő szereplő, bár változó súlyozással. Aminek örültem, hogy a korábbi kedvenceim a sorozatból megjelentek. Vagyis, a Ravenel féltestvér, egyben zabigyerek és az ő doktornő felesége. Bírtam is volna, ha ők többet vannak, míg az özvegyi fátylat eldobó, újra házasodó asszonyság kevesebbet. Nevekre nem áll rá az agyam most, sorry.

Kritizálgathatnám, hogy a cselekmény lehetne több. A mese-elemek is ölik a kedvem. A lelenc sorsa pont ilyen azzal, hogy kvázi örökbe fogadják. Túl soknak éreztem. Éppen elég lett volna támogatást, lehetőséget adni neki, nem egyből beemelni a családba. Ilyen erővel mindenkit befogadhatnak, maguk közé vehetnének. Tom üzleti érzéke sajnos súlyosan alulmarad a mániás szerelemmel szemben. Talán ezt éreztem leginkább mesének: Tom még olyanabb személyiségfordulatot produkál, mint a Karácsonyi ének főszereplője, ha már a kötetben olvasott Dickenstől akarnék példát találni. Túl hamar, túl sokat és szerintem rossz irányba változik. Ok, legyen szerelmes és szeresse nagyon Cassandrát, szerethető páros ők ketten. De minek kellett ekkora szerelmes idiótát, papucsállatot írni belőle?

Ide be is szúrnám, hogy ez nem a jellemfejlődés regénye. Sőt, Tom esetében, ahogy fentebb panaszoltam is, nem tetszik a változás mértéke. A kocka és érzéketlen Tom jobban sikerült, és kellett az a humor, amit ez adott. A nyomorultak lényege, pl. simán idézhető tőle. A kedvenc részeim voltak, amikor próbált tanulságot találni az általa és Cassandra kedvéért olvasott szépirodalomban. De nem fájna ennyire, ha nem fordítaná ki annyira magából a szerző.
Cassandra a szép. Sokáig ez a legfőbb jellemvonása. Ha elvenném tőle, mi marad? Sajnos, megfejtettem ezt is. A jótékonykodó. Aki túlzott mértékben gondoskodik másokról és csak ad nekik. Tom vagyona miatt kap terepet is, de jellemzően Tom ezt is túltolja. Ismétlem – papucsállatka lett belőle. Ott is látszik, amikor szervezni kezdi Cassandra segélyező szervezetét.

A stílusban nincs változás. Kleypas nőim szórakoztató irodalma. Érzelmek, túlgondolás, sok hevület. Tom kockítása az üdítő kivétel, csak sajnos nem jutott belőle végig.

De, hagyom a panaszkodást. Kaptam egy szerethető párost, sok humoros beszólást és jelenetet, bírtam ezt a regényt. És itt teszem ki az utolsó pontot.

Idézet: 

– A Don Quijote volt az egyik könyv, amelyet olvastál?
– Sajnálatomra igen.
– Nem tetszett? Tom gunyoros pillantást vetett rá.
– A történet egy középkorú őrültről, aki magántulajdont rongál? Aligha. Bár egyetértek Cervantes azon kijelentésével, hogy a lovagiasság nem különbözik az őrülettől. – Cervantes egyáltalán nem ezt mondta –nézett rá gyászosan Cassandra.
–Kezdem azt hinni, hogy egyik eddig olvasott regény lényegét sem értetted meg.
– A legtöbbjük értelmetlen. Mint például a francia kenyértolvajról szóló, aki megszegte a feltételes szabadlábra helyezés…
– A Nyomorultakról beszélsz? – Igen. Victor Hugónak ezernégyszáz oldal kellett ahhoz, hogy elmondja: soha ne hagyd, hogy a lányod egy radikális francia joghallgatóhoz menjen feleségül. Amit persze már mindenki tud.
– Ezt tanultad a regényből? –vonta fel a szemöldökét Cassandra.
– Dehogy, természetesen nem –mondta gyorsan Tom, olvasva a lány arckifejezésében. –A Nyomorultak tanulsága…–Óvatosan elhallgatott, mielőtt előállt a legjobb tippjével. –Általában hiba megbocsátani az ellenségeidnek.

De sajnos úgy tűnt, az igaz szerelem sohasem olyasvalakit talál meg, aki keresi. A szerelem nagy tréfacsináló volt, és olyanokat lepett meg, akik egészen mással voltak elfoglalva.

– Mi a baj a regényekkel?
– Semmi, amíg nem keverik össze őket a tanácsadó kézikönyvekkel.
– Ha a tanács jó, mit számít, hogy honnan való?