Hőssé válás után boldogulni próbáló, más világba kerülő, mágikus.

Tíz éve a Sötét Nagyúr le lett győzve. A világ, amely éppen csak felfogta a mágia létét és ismerkedett a szabályaival, szembe kellett, hogy nézzen valakivel, akinek minden megjelenése természeti katasztrófákat okozott. Egy prófécia gyermekeket jelölt ki ellene, és ők mágikus tárgyaikkal felvértezve végeztek is a Nagyúrral. Most készülnek megünnepelni az évfordulót, és az egyike a Kiválasztottaknak, Sloane még mindig képtelen visszarázkódni a hétköznapokba. Cinikus, keserű, de szép nő, aki a Kiválasztottak vezetőjének lett a menyasszonya. De lassan szembe kell néznie azzal, hogy nem szereti, hogy Matt nem őt, hanem azt szereti, aki lehetne. De nem akar az lenni. Amikor az egyik társuk öngyilkos lesz, és elragadják őket egy másik harcra, Sloane elkezdi kimondani az igazságait és új irányt szab az életének.

Veronica Roth is egyike azon szerzőknek, akik az Éhezők viadala farvizén evezve összehoztak egy YA disztópia sorozatot, és azzal befutottak. Az már egy teljesen más kérdés, hogy mennyire lehetett nem szeretni az ő sorozatát, és hogy a belőle készült filmeket be sem fejezték, olyan bukta volt a moziban. Mást, ami a Beavatott sikerét elérte volna, nem írt.

A Kiválasztottak alapötlete legalább érdekes. Nézzük meg, mi lett a kamaszokkal, akik megmentették a világot! A gyereksztárok problémái, amely halmozottan jelen van az életükben. Ők már nem normális emberek. Túl sok borzalmat kellett túlélniük, sérültek és egy olyan speciális dologra lettek kiképezve, hogy nem tudnak visszailleszkedni.

Amit hiányoltam, hogy igazán egyikük sem próbálja meg. Valamiképpen mind egykori Kiválasztott énjük morzsáiból élnek. Sloane az egykori fizetése kamatjaiból él, mások találkozókra járnak, előadásokat tartanak, kiadtak könyvet és ilyesmit. Egy sincs az ötből, aki visszament volna az iskolába, vagy kitanult volna egy szakmát. Nem is értem, hogyan akarnának átlagosak lenni, ha semmit nem is tesznek érte.

Számomra rontotta az élményt, hogy Sloane nagyon ellenszenves szereplő lett. Az egy dolog, hogy úgy érzi, valami elveszett belőle. De mellette undok is, sodródik az eseményekkel. Passzív, vagy passzív-agresszív a viselkedése. El nem tudom képzelni, hogy Matt hogyan bírta ki mellette – nagy igazság lehet, hogy nem a nőt, hanem azt látta, akinek látni akarta. Még a másik Chicagóban is, ahol jobban magára talál, van az alakjában valami taszító. Nagyon fel van erősítve az alakjában az a hősnő, aki nem akar a világ megmentője lenni, de nincs választása – tovább van fejlesztve a YA hősnő ezen tipikus formája, és nagyon nem tetszik a végeredmény. Mert azon a ponton megmenti a világot, kiáll és harcol, csak amíg addig eljutunk, párszor drukkoltam az ellenfelének, inkább nyerjen a Gonosz, mert Sloane annyira elviselhetetlen tud lenni.

A társai kevésbé vannak megírva, és nem nagyon tudnak egy séma kitöltésénél többet nyújtani. Matt az arany gyermek, a vezér, akit mindenki imád és aki mindenkinek jót akar. Esther a kötelező LMBTQ szereplő, mást nagyon nem is tudunk meg róla.

Az tetszett, hogy több dimenziót bevet, megmutat egy másik világot és az ellenségük visszatérte ötletesen van megoldva. Csak éppen nem szerettem azt a másik dimenziót, ahol a tudomány és a mágia összeolvadt. Ha csak azokba a testkiegészítőkbe gondolok vele, amivel a mágiát irányítják a testükben, a hideg kiráz. Inkább néznek ki androidnak, mint embernek.

Nekem kevés volt a cselekmény is. Ami nekem lejött belőle, hogy Sloane mennyire nyomorultnak érzi magát és mennyire képtelen bármilyen szerepnek megfelelni. Nem szerettem a szerelmi szálát, a harcát, a nyomorát meg pláne nem. Ha azt tudnám is értékelni, hogy ő nagyon nem egy szokványos főszereplő, annyira ellenszenves volt, hogy nem megy. Maga a harc, vagy a világok bemutatása, esetleg a nyomozás a másik Chicagóban – mind olyan rövidre szabott, noha a könyv vastag. Ehhez képest a Beavatott tele volt eseménnyel. Ez sokkal jobban belülről van megfogva, érzelmekkel operál.

Ami még próbálja feldobni, hogy egyéb szövegek vannak beágyazva a történetbe. Újságcikkek, kutatási anyagok, naplók. A történethez mind ad kicsit hozzá, de nem mondhatnám, hogy ezekért megérte volna elolvasni 500 oldalt.

Remélem, hogy Roth nem akar belőle sorozatot kerekíteni. Mox volt az egyetlen, akiben látok annyi fantáziát, hogy esetleg vele lehet mit kezdeni. Az egyetlen jó csavar is hozzá köthető – de az már megvolt, a végén meg elindul az új életébe Sloane oldalán.

Mint fantasy: 50% az alaphelyzete a szokottól eltérő, van nagy váltás is benne – de a célközönséghez igazodott a stílus és a hősnő.

Szubjektíven: 40% nem szerettem a szereplőket – Mox az egyetlen szimpatikus. A történet se kötött le.