Háborús, ármányos, beépülős, veszteségeket szenvedő.

A köztársaság a bukás szélén áll és minden fronton nagy veszteségekkel, áldozatokkal kell számolni. Darrow egyedül maradt pár légióval, és csak remélhetik, hogy Virginia képes lesz meggyőzni a szenátust, hogy küldjék a felmentő sereget. Lysander maga is Darrow seregei ellen vonul, és egy csata után sérülten, álcában menekül unokatestvérével, Alexandarral, akiben Darrow már szinte az örökösét látja. Még nem sejtheti, hogy az aranyak hatalmának visszaállítása, a kényszerű szövetségek milyen emberek mellé sodorják: a múlt még számára is tartogat sötét titkokat. Virginia a szenátusban készül csatára, de egy olyan ellenféllel kell szembenéznie, akitől nem csak ő, de a Kobold is mélyen elborzad. Közben az Obszidiánok is csatára készülnek, Sefi megelégelte a szolga szerepet, saját birodalmat építene, és ebben a kezére került gyerekeket is felhasználná. Ő sem látja, mi készül ellene.

Közel 800 oldal háború és veszteség. Mindig azt hiszem, hogy Brown ennél rosszabb helyzetbe már nem tudja a szereplőit hozni, de mindig van lejjebb, ahogy látom. Sok színtéren mozgatja a szereplőit, és el sem tudom dönteni, most éppen ki van a legrosszabb ponton.

Ha csak a háborút nézem: hatalmas túlerővel néznek szembe kevesek, és ugyan Darrow maga tud lenni a Háború, egymaga nem végezhet több összevont sereggel. A szerző pedig nem szívbajos, megkedveltet szereplőket – legyenek azok régi ismerősök, vagy az új trilógiában színre lépett alakok – aztán végez velük. Van két különösen fájó veszteség ebben a részben. Bár, szimpátiától függően másnak lehet több és kevesebb is. Hullanak az emberek, a túlélők is sérültek és nem kifejezés, hogy pocsékul vannak.

Mondanom se kell, milyen lelki állapotba kerültem a könyv után. Még rosszabb, mint a 2. kötet után, pedig az megint hatalmas mélyponton hagyott minket kérdésekkel annak idején.

Egy ilyen vastag könyvnél fura, hogy ezt írom, de néha annyira gyorsan történnek benne az események és a fordulatok, hogy szívesen vettem volna még plusz oldalakat, hogy legyen időm felfogni, mi is történt és mennyi mindent jelent ez. Visszatérő szereplők, olyan titkok korábbról, amelyek egy pofonnal felérnek és a szereplők is tudnak menet közben nagy meglepetéseket okozni. Annak ellenére, hogy egyszerűnek tűnik a cselekmény: háborúznak, sok minden van benne és meglepő a kötet.

(Még akkor is, ha nekem egy ponton sok is volt a csata meg a tényleges harcok.)

A szereplők – mondjam azt, hogy nem tudom, melyik kezembe harapjak? Már az első trilógiában megszerettem Lysandert, és most nagyon bajba vagyok azzal, amilyen ember kezd lenni. Még mindig tudom sajnálni, ahogy nyomorultat kihasználják és bántják: most a menyasszonya, korábban a nagyanyja. Túl sokat vesztett már. Ugyanakkor nem kell félteni őt sem, olyan arany kegyetlenség van benne, ami ritka. Amit Alexandar kap tőle… Jó vagy rossz figura? Belőle lesz a trilógia szörnyetege? Hát, nem ő az egyetlen jelentkező a címre, de határozottan bejelentkezett rá, sajnálatomra.

Darrow, Virginia és a régiek hozzák a formájukat, és egy-egy ponton még fejlődnek is. Darrow most kénytelen szembenézni azzal, hogy a köztársaság építése közben mit vesztett, mint férj és apa. Az, hogy látja, mi hova vezetett és mennyit érnek az áldozatai, csak még fájóbbá teszi a történetét. A fia, Pax, ő is izgalmas alak kezd lenni. Még csak gyerek, de a két szülője tökéletes kis ötvözete. Megvan benne az anyja esze, de az apja tettre hívó haragja is.

Hosszú könyv, néha bele is kezdtem fáradni, de akkor mindig jött egy olyan fordulat, ami visszarántott. Hát, roppantul érdekel, hogy lesz ennek vége. Újfent azt tudom csak írni, hogy el nem tudom képzelni, hova vezet még a történet, de érdekel.

Brown: A sötétség kora – Mint sci-fi: 70% mozgalmas cselekmény, csaták és ármányok sora. Közben építi a szereplőket, és bővíti a világképét is.

Szubjektíven: 65% már kicsit sok is kezd lenni – annyira sok a szereplő, színtér, hogy egy-egy fordulat nagyon hirtelen. Mélyen depresszív az események alakulása és Lysander is…