Fülszöveg: 

Arató ​legendává vált, emberből mítosszá nőtte ki magát. A hívei világok megmentőjét, a Lázadás vezérét látják benne. Ő az, aki mindenkit megszabadít a láncoktól.
E mellett viszont ő Darrow is, a Mars vörös földjének szülötte. Férj, apa és barát.
Most a világtól távol, a naprendszer egy kietlen szegletében, az otthonától és a Merkúr csatamezőin elszenvedett megsemmisítő vereségtől messze tengődik egy aprócska szemét-szatelliten, és vágyódik haza feleségéhez és uralkodójához, Virginiához, hogy együtt szálljanak szembe a vérszomjas trónkövetelő-hódító Lysanderrel és seregeivel.
Lysander viszont egyébre sem tud gondolni, mint hogy a Lázadást elsöpörve visszaállítsa az Aranyak uralmát. Azt sem bánja, ha világok pusztulnak, csak beteljesíthesse saját hatalomvágyát.
Nem olyan rég még az Aratóért kiáltott a világ, hogy a rabság igáját lerázza. A mostani küzdelmekben azonban már Darrowra volna szükség, akinek viszont kell a szerettei – Virginia, Sevro vagy Cassius – támogatása, hogy megvédje a Köztársaságot.
Innen indul Darrow hosszú hazautazása, ez a bolygók közötti kalandos vándorlás a végtelen űrben, ahol régi barátok találnak egymásra, új szövetségek kovácsolódnak, miközben a régi, nagy vetélytársak csatamezőkön vagy éppen földalatti folyosókon, űrhajók gyomrában feszülnek egymásnak.

Szerintem: 

Káosz és sötétség után újra jöhet a fény. Avagy, meg is értem, miért lesz a 2. trilógiából végül több rész. Ez már mutatja, hogy megjött a szerző kedve az íráshoz. Hasonló volt a Fényhozó olvasása ahhoz, amikor a Hajnalcsillagban

követtük Darrow és Musztáng útját, csak most a párja helyett a két legjobb barátja road movie-zik az Aratóval.

Az alaphelyzet, a kilátástalanság a nyitány, de ez a rész arról is szól, hogy a szereplők megtalálják a céljukat és már látják, merre kell haladni felé. Kb. mindenkinek, még Lysandernek is jut egy megvilágosodott pillanat és ráállnak az irányvonalra. Készülnek a végső háborúra, most rendezik a sorokat és megkötik a szövetségeiket. Közben meg mindenféle problémát kell megoldani és belül is össze kell rántani magukat.

Bár hajlamos vagyok Darrow szemszögéből nézni a történetben lezajló eseményekre, és ő most is elég nagy utat tesz meg önismeretben is, talán nem ő volt az, aki a legnagyobb változást produkálta. A vörös múltja és hitvilága miatt neki egy ismerős ösvényre kell rálépni. Most Sevrót éreztem annak, aki leginkább túl tud lépni magán. Egészen eddig hű követő volt, Darrow legmegbízhatóbb katonája, akinek csak a családja iránti hűsége nagyobb a barátjához kötő szálaknál. Katona, gerilla és harcos, de nem kereste a vezér szerepet, nem is akarta. Követte Darrow-t. Most viszont fel kell nőnie ahhoz, hogy az apja nyomdokaiba lépjen. Nem megy könnyen, de Sevro megugorja és nem csak fizikailag veszi fel az apja sisakját. Több értelemben is elkezd igazán Árésszé válni, vezetni. Nem is egyszer menti meg a helyzetet, és van, hogy a szavaival, nem a harci készségeivel. Ez nem jelenti azt, hogy ő ne hozná a rá jellemző trágárságokat és a humort. A kedvencem talán az volt, amikor a kertek elpusztítása után zajlik a romelhárítás, és a helyi matróna valamiféle mutánsnak nézi az érkező Sevrót.

Újra itt a történetben az a hajtóerő, hogy jönnek a hősök és megoldják, ami eléjük kerül. Visszajött az a lendület, amit az új sorozatban eddig hiányoltam. Bár, ahogy belegondolok, lehet, az is kellett nekem, hogy visszakerült a fókusz a megszokott, szeretett szereplőkre. Darrow, Cassius, Sevro vannak a középpontban, és az újak legfeljebb mellékszereplők köröttük. Mondjuk, ez azzal is jár, hogy aki érdekelne – pl. Virginia és Pax sorsa – alig kerül elő, szinte teljesen eltűntek ebben a részben. Pax pl. egyetlen jelenetet kapott csak az anyjával.

Kerülgetem, mert megoszt, hogy Lysander az egyetlen, aki komolyabban színre tud lépni a hármas mellett. Brown már ráterelte a zsarnok útjára, és a regény végére olyanokat meglép, hogy már kétlem, lenne visszaút. Nem is csak az, hogy megtagadja a triumvirátust, ami mindenre megoldás lehetne. Cassius gyilkosa is ő lesz, ami majd szépen emészteni is fogja belülről. Amit a férfi barátai nem fognak elfelejteni neki. De ott van az is, amit a Peremen művelt a kertekkel. Lysander sorsa számomra a sorozat tragédiája. Ő az, aki szenvedett, akitől már gyerekként túl sokat elvettek és akinek annyira nem ez járna. Sajnálom, még mindig. Ahogy a nagyanyja annak idején megfosztotta még a szülei emlékétől is. Ahogy a szülei gyilkosa később az ágyába kényszerítette. Ahogy mindenki drótra fűzött bábuként akarja rángatni. Most túl gyakran eszembe jutott, hogy a fiú tragédiájának része, hogy a háborúban Lorn is elesett. Mennyire más lett volna Lysander élete is, ha a nagyapja magához vehette volna, amivel Darrow csábítgatta is az öreget…
Komolyan nem tudom, mit reméljek neki. Én annyira nem akarom, hogy Lysander is gonosz legyen… De a rész végére megszerzett biológiai fegyverrel még népirtó is lehet. Jaj. Ok, leállítom magam, mert ez kezd lenni a sorozatban a fájó pontom.

Volt kaland, harcok, dráma, lelki fejlődés és sajátos humor is. Visszakaptuk a reményt is. Pluszban ehhez hozzájön, hogy egyre komolyabban társadalmi kérdések is boncolgatásra kerülnek. Most ki kell mondani, hogy a Köztársaság megbukott. Nem egy szereplő kapott olyan sorokat, amelyek támadhatatlanok, és teljesen mindegy, hogy Köztársaság mellett vagy ellen vannak. Ott volt Quicksilver, aki ki is mondja, a tömeg miatt buktak el. Aki kiábrándult az emberiségből, és aki ezért egy egész más kezdetbe vág bele. Pár gyerekkel, akiket a társadalom még nem fertőzött meg, elindul egy új világba. Vagy a Perem nagyasszonya, aki nekiszegezi a kérdést Darrow-nak, hogy ott van ő, a sok nyelven beszélő, városokat irányító sok mindenhez értő és tapasztalt asszony, hogy érhetne ugyanannyit az ő szava, mint egy tanulatlan paraszté?
El nem tudom képzelni, mi lenne az ideális megoldás. Van-e egyáltalán olyan? A császárnő és az Aranyak teljhatalma már elbukott. A Köztársaság is. Mi jöjjön? Ez megint olyasmi, amire roppant kíváncsi vagyok, milyen választ kapunk. Vagy Lysander mindenkivel végez a biológiai fegyvereivel, és az is egyfajta vég lenne…

Jut eszembe – jó a borító is. Mellékes, de azért szépen mutat a polcon a többi rész mellett.

Tehát – újra tetszik a cselekmény, fejlődnek a szereplők, Brown most is olvasmányos. (Köszönet a fordítónak is.) Most felidéződött bennem, annak idején mennyire utáltam várni, hogy az Arany háború után jöjjön a Hajnalcsillag. Most megint várhatom a következő részt…

Idézet: 

Az ember azt hiszi, hogy tud repülni, csak elugrani fél. A nem túl jó barát meglöki hátulról. Az igazán jó barát vele ugrik a mélybe.

– Olyan, mintha hirtelen egy titkos nyelvet beszélnétek, amit csak ti értetek.
– Így van ez, ha két ember ugyanazt a könyvet olvassa – mondja hamiskásan Aurea.

Óvakodj a zsarnokokkal: ma a hónod alá nyúlnak, holnap lerángatják rólad a bőrt.

– Remélem, nem ragadtatja magát semmi ostobaságra.
– Nem fogja.
– Bellona és Sevro érkezik vele. Hármukat összevegyítve exponenciálisan megnő az ostobaság esélye.

– Mikor növesztettél ekkora tököket? – mered rám.
– Amikor a barátaim elkezdték az életüket adni értem.

Ott volt Nagy Sándor, a római Caesar, a mongol Dzsingisz kán, a török Szulejmán. Mielőtt az Aranyak megszállták a Földet, ezeket a neveket tisztelték a Földön. Silenius au Lune, Akari au Rau, Lorn au Arcos, az Arató, ezek a mi korunk nevei, akiket ma tisztelnek. Milliókat gyilkoló embereket. Az emberi történelem egyet biztosan bizonyít: a birodalmak erőszakra épülnek. Az erőszakot tiszteljük, istenítjük és követjük.