Esküvőre tartó, kapcsolatot átgondoló, új esélyt adó.

Addie és a nővére egy barátnőjük esküvőjére tartanak. Az odaúton azonban egy kis közlekedési balesetbe keverednek, és a velük koccanó autó nem képes a továbbhaladásra. A gond csak az, hogy abban a kocsiban Dylan és Marcus ült, vagyis Addie volt barátja és a legjobb haverja. A szakítás óta, közel 2 éve nem beszéltek egymással, és ugyanarra az esküvőre tartanak. Ha nem viszik a fiukat magukkal, esélytelen, hogy időben oda tudnak érni a skót helyszínre. Így egy autóba ülnek és elindulnak. Miközben a kimondatlan érzések és történetek egyre feszítik a húrokat, Addie és Dylan magukban újra átélik, hogyan találkoztak és szerettek egymásba egy nyáron, hogyan igyekeztek kitartani egymás mellett, és miképpen váltak el az útjaik. Mérlegelik: ha elkezdenek beszélni, lehet, hogy a jövőjük még más lehet?

Tipikusan az a sztori, amit nagyon el tudok képzelni filmként, egy könnyed romantikus vígjátékként. A keret adott: a két komoly szereplő, a mókás mellékszereplők egy autóban és indul a road movie.

Csak éppen Beth O’Leary a szerző, akinek mindig van valami más a tarsolyában. Itt éppen az, hogy egyáltalán nem az a lényeg, ami most az úton történik. Azt egyfajta keretként és mankóként használja, onnan narrálja a múltban történteket. De az úton nincsenek nagy kalandok, mókás események – pár beszélgetés, amit már korábban meg kellett volna ejtenie, meg a nagy megvilágosodás a végén. Amiről ez a regény szól, az a múltban elevenedik meg.

Az alap sem éppen új ötlet: a gazdagabb fiú és a szegényebb lány története – akik úgy találkoznak, hogy nyári munkaként Addie a gondnok a villában, amit Dylan családja kibérel a nyárra. Szinte szerelem első látásra, gyorsan és végzetesen gabalyodnak egymásba. Szerencsére annál többet akart markolni a szerző, hogy egy klisét mesél újra.

Nekem az volt benne az érdekes, hogy bár két ember szereti egymást, mennyi minden hozzá tud járulni, hogy mégse tartsanak ki egymásért, hanem feladják. Az vitathatatlan tény a történetben, hogy Addie és Dylan szeretik egymást. Csak éppen a körülmények ellenük vannak és gyűlnek a sérelmek is. Mennyit lehet lenyelni, amíg nem lesz végleg tele a pohár?

Talán ezért is nem tetszett, hogy végül mi lesz az a pont, amikor Dylan sarkon fordul és elmegy. A történtek fényében az olyan kisszerű, és ráadásul félreértésen is alapul. Nem tudom már tolerálni az olyan szerelmi történeteket, ahol egy kommunikációs zavar okozza a bajokat. Itt a szakítást. Ha akkor beszélnek, mindent el lehetett volna rendezni. Abban sem tudok hinni, hogy a megbeszélés ne lenne lejárati határideje. Ok, akkor nem beszéltünk, de most igen és mindent folytathatunk úgy, mintha nem tellett el volna közben 2 év? A sztoriban ez van és ez újfent egy olyan klisé, amit egyszerűen nem hiszek el. Élték tovább az életüket, külön és nem maradtak kapcsolatban. Szerettek mást. Akkor mi az, hogy még mindig ugyanaz megvan közöttük? Bocs, ha valaki hisz az ilyen szerelmekben, én nem.

A szereplőkkel is úgy vagyok, hogy elméletben jól megvannak írva és szeretem, hogy O’Leary igyekezett mélységet adni nekik. Vannak nagy rádöbbenések és olyan emberi pillanatok, amikor egy-egy karakter szembesül azzal, hogy mi is volt a tettei hátterében igazán. Mert gyakran senki nem tudja, mit nyom el magában. Marcus – aki a regény bajkeverője és nem kis szerepe volt abban, hogy Addie és Dylan szétmentek. Utálta a lányt, folyamatosan ásta alá a kapcsolatot. Aztán kiderül, mit vetített így ki. (Ő is beleszeretett, de mivel a legjobb barátja barátnője volt, utálta magát érte. Az utálatot átvitte a lányra, és így érezhette azt, hogy Addie nem való közéjük, utálatos és ő csak védi a barátját.) De hiába szerettem, hogy ennyire ki vannak találva a szereplők, mégsem sikerült megkedvelnem senkit. Különösebben oka sincs, egyszerűen csak nem szerettem őket.

Az Ágybérlő még mindig az egyik kedvencem a zsánerben, de ez a sztori most nem fogott meg.

O’Leary: Útitársak – Mint romantikus: 70% jól szerkesztett, érzelmileg és karakterekben összetett történet, mindig a klisék mellett, de nem azokban.

Szubjektíven: 50% bár sok mindent értékelek benne és jól össze van rakva, ez a történet most egyszerűen nem tetszett.