Más dimenziós, emberiséget menteni próbáló, politikai csatás.

2080-ra nem megy jól az emberiség sorsa. A túlnépesedés, a rasszizmus egyre veszélyesebb méreteket ölt. Megoldásként milliók fagyasztatják le magukat, és akarnak álomban lenni, amíg nem lesz munka és élhetőbb világ. A bea nevet kapják, és már elképesztően sok van belőlük. Jelenleg pedig nem úgy tűnik, hogy a közeljövőben érdemes lenne felébreszteni őket. Az elnökségért indul, elég jó esélyekkel a fekete Jim Briskin, aki az Államok első színesbőrű elnöke lehet. A kampánystáb nehezen is viseli, hogy szívesebben mondaná az igazságot, mint a jól megírt sajtószövegeket. Briskin jelentős vállalása, hogy elnökként megoldást talál és felébreszti a beákat. A tudomány úgy tűnik, a segítségére siet: találnak egy repedést a térben, és a túloldalán egy másik Földet. Ott nem a homo sapiens, hanem a pekingi előember emelkedett fel, és egy szinte érintetlen, meghódításra váró bolygót ural. Megindulnak az emberi telepesek, de nem várt eseményekkel kell megküzdeniük.

Lehet, nem 3 óra alvás után és két ásítás között kellene Philip K. Dick regényről írnom. Érzek is magamban némi ellenállást, hogy ez most túl komoly, nem akarok ezzel foglalkozni. Amit rendszeresen megélek a szerző kapcsán: a regényei nálam nem jönnek át annyira, mint a novellái.

Az egyik oka, hogy nincsenek olyan szereplői, akikkel szimpatizálnék, vagy legalább ne hagyna hidegen, mi történik velük a történet végére. E regény legfontosabb szereplőjének Jim Briskint érzem. Ő az, aki emberileg az egyik legjobb a történetben. Valódi megoldást akar, igyekvő és szakmájához képest meglepően egyenes. Azt még valahol élvezni is tudtam, amikor ódzkodik attól, hogy a sajtónak hazudjon és eladja magát. Egyrészt, a stábja löki egy irányba, ő meg valamerre másfele menne.

Mert nagyon úgy látszik innen, hogy abban a világban ez a norma. A szavazásig mondani bármit, aztán elnökként csinálni, amit csak akarnak. Szívesen írnám azt, hogy ez Dick víziója, de ez a régi trükk. Megnyerni a szavazókat, aztán gyorsan felejteni, mi volt az ígéret.

Szintén az emberre nagyon jellemző, hogy mire készülnek a megtalált, párhuzamos dimenzióban. Vannak már ott őslakosok, értelmes lények. Mégis, onnan indulnak, hogy végeznek minddel. Elég nehezen merül fel az ötlet, hogy próbáljanak kommunikálni velük. Az meg sem fordul a fejükben, hogy engedélyt kérjenek a bolygó elárasztásához felébresztett beákkal és új életre vágyókkal. Az ember jön, gyilkol és uralkodni akar.

Meg lehet nézni, hogy melyik módszer volt a jobb. A békés, szép földet, de kevésbé gazdag embereket eredményező, vagy a pusztulóban levő otthona a főszereplőknek. Dick direkt nem mond véleményt, de azért sokat mond, hogy mi lesz az emberiség sorsa a történetében.

Bőven lehet benne a politikát elemezni, akár Jim kapcsán, akár George okán, aki a pekik istenének igyekszik eladni magát. Ez fogott meg kevésbé, nekem érdekesebbek voltak a Föld globális problémái és a megoldások keresése. Dick jól ráérzett: nem lesz menekülés, nem kapunk egy másik dimenzióban bolygót elkövetni ugyanazokat a hibákat. Itt kell megoldani a problémákat – és az űrközivé válás, a más bolygókat kolonizálás ötlete ma már halad a megvalósulás felé.

Ez a regény olyan volt most nekem, mint Az ember tragédiája. Sok elemét fontosnak érzem, és lehet róla beszélni. Aktuális problémákat feszeget. De olvasni nem szerettem. Vékony, de tömény. Kevesebb a cselekmény, mint ami jól esett volna. Azt meg már említettem, hogy a szereplők sem lopták be magukat a szívembe.

Van még regényem a szerzőtől, de novellák is. Lehet, inkább azzal folytatom…

K. Dick: Repedés a térben – Mint sci-fi: 70% aktuális témákat feszegető, feszes sci-fi, több ötletet is gondosan kibontott.

Szubjektíven: 55% a Föld ember okozta globális problémái lekötnek, ez is jó dolgokat mond, de olvasni nagyon nem szerettem.