Fülszöveg: 
1954-ben a svéd kormány elrendelte a világ legnagyobb részecskegyorsítójának megépítését. A létesítmény 1969-re készült el, mélyen a festői mälaröarnai táj alá rejtve. A helyiek Huroknak nevezték el ezt a technikai csodát. Ezek a furcsa mesék róla szólnak.
Simon Stålenhag képei, melyeken az 1980-as évek svéd külvárosi élete elevenedik meg, fantasztikus gépekkel és furcsa lényekkel benépesítve, futótűzként terjedtek az interneten. Ahogyan gyermekkorát ábrázolja, háttérben az öreg Volvókkal és kezeslábasokkal, furcsa és misztikus gépekkel ötvözve, egy olyan egyedi atmoszférát teremt, ami egyszerre tökéletesen felismerhető és teljesen idegen.
Simon Stålenhag első képgyűjteménye most jelenik meg először könyv formában – a gépek árnyékában élő emberek történeteivel kiegészítve. Egy olyan fiatalság emlékei és feljegyzései elevenednek meg ebben a kötetben, akik egykor a Hurok földjének nevezték az otthonukat.
Szerintem:
Erre nehéz szavakat találni, pedig a sorozatot láttam, ami a kötet alapján készült. Azt nem merem írni, hogy abból egy nagy eltérés miatt.
A tévésorozatnak ugyanis voltak
fix szereplői, egy története. Ezzel szemben Stalenhag kötete már inkább novelláskötetre hasonlít és nem egy regényre. Komolyan bajban is vagyok, hogy minek nevezzem. Igazából nem képeskönyv, de hasonlít. Nem elbeszélés/novellagyűjtemény, de majdnem. Nem is memoár, bár kissé arra akar hasonlítani.
Talán könnyebb megfogni, ha hozzáveszem, hogy eredetileg a képek léteztek. Nem is könyvbe lettek szánva, de elkészült a gyűjtemény és kerültek mellé történetek, mit is látunk a képeken. Talán ezért is ilyen furcsa? Pedig szeretem azt hinni magamról, hogy vevő vagyok a formabontó ötletekre és szerkezetekre, de itt azért nagyon hiányoltam egy cselekményalapot, amit a sorozattól kaptam.
A kötet egyediségét a képi világ adja. Van egy kitalált helyszín, a Hurok. A 20. század második felében itt nő fel egy generáció. A korszak legmodernebb technikáival dolgoztak ott a szüleik, amelyek egy része már sci-fibe hajlik. (A tévésorozat különben ezek köré írta a történetet, csak megjegyzem.) Stalenhag képein pedig keveredik a korszak svéd kisvárosi élete ezekkel a nagyon futurisztikus eszközökkel.
Érdekes a hatás, még nem találtam meg a jó jelzőt. Mintha egyszerre lenne nosztalgia a múlt felé, meg egy nyakára öntött sci-fi. Egységes, ki van találva végig. De furcsán érdekes.
A köré tett történetek, az irodalmi érték már kevésbé jött át nekem. Kb. olyan, mintha egy felnőtt a gyerekkori fényképalbumot nézegetné és eszébe jutnának sztorik, amiket elmesél közben. Kis felvillanások, amely a Hurok életét visszaadja, de nincs egy váz, ami összekötné őket. Csak a Hurok, ez az egyedi világ, ahol mindez volt.
Azt nem vitatom el tőle, hogy az illúziókeltés tökéletes. Az elején még fel is merült bennem, hogy rákeressek, tényleg volt-e valami ilyesmi Svédországban, ha azért ennyire nem is jövőbéli eszközökkel. Aztán jött egy rész, ami rövidre zárta és nem kerestem, mert onnantól már abszolút fikciós történetként kezeltem: egy időrésen bejöttek a dinoszauruszok. Képen jól nézett ki, de ez csak fokozta a kettős érzéseim.
Egyedi, más, ilyesmi jelzőket bőven tudok neki adni. De egyelőre nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel az egész projekttel és nálam beleesik a furán érdekes dobozba.
