Misztikus, korokon átívelő, játszmás.

Adeline egy francia kisvárosban élt a 18. században szülei egyetlen gyermekeként. A lányka mindig az új és a más felé vágyakozott – amíg engedték az apjával a vásárra járni, a maga módján boldog volt. Legjobb barátja a falu boszorkánya volt, aki megtanította az ősi istenek tiszteletére, és arra, hogyan lehet kérni tőlük. Amikor a vénlánynak számító lányt egy özvegy megkéri, a szülei igent mondanak és a lány menekülni akar. Minden erejével. Így eshet meg, hogy megfeledkezik barátnője intelméről, és a sötét alatt kíván. Maga a Sötétség válaszol neki – Adeline alkut köt, de nincs felkészülve a következményekre. Időt kért, hogy megtalálhassa magát, megismerhesse szabadon a világot. A Sötétség halhatatlanná tette, még a fiatalságot is neki adta mellé – viszont, a nő többé képtelen nyomot hagyni. Amint az emberek elfordulnak tőle, nem emlékeznek rá. Ha ő próbál valamit tenni, akár írni, nyomtalanul eltűnik minden, amit tett. Meg kell találnia új élete határait, miközben a Sötétség/Luc kísérti, elég volt-e már. Adeline Addie lesz. Majd egy napon Henryt sodorja elé a véletlen. A fiút, aki 300 éve egyedüliként képes emlékezni rá és a nevén nevezni. Addie LaRue.

Nálunk is szépen teljesített Addie LaRue története. Sokan megvettük, olvastuk, szerettük. Annyi jó már ki is sült ebből, hogy az Agave már újabb Schwab kiadási jogot szerzett be, és a Fumax sem ejtette a szerzőt. Nem is bánnám, ha több regénye is megjelenne nálunk.

A történet alapötlete egy irodalmi toposz, és nem egy korszakban volt kifejezetten divatos is. Az ördögi alku. Addie is a lelkére alkuszik, és még talán az is ismerős, hogy minden szónak nagy jelentősége van, könnyen ki lehet csavarni egy kérést. Általában a tündéreket szerepeltető fantasy-ban találkoztam ilyesmivel, de nem kizárólagosan. Az sem új találmány, hogy Addie és Luc története a háborútól jut el a szerelemig – vagy, ahogy Addie mondaná, a nem szerelemig. Most éppen Alma Katsu halhatatlanos trilógiájára lenne kedvem mutogatni, a harmadik kötet nem egyszer eszembe jutott olvasás közben.

Csakhogy, vannak új és ötletes elemek is, amelyek nagyon fel tudták dobni a történetet, és extrém helyzeteket szültek. Az nagyon durva, ahogy valaki elfordul, kisétál a szobából, és már nem is emlékszik a lányra. Neki így semmiféle gyökere, kapcsolata nem lehet. Még csak egy szobát sem tud bérelni, mert nem emlékeznek rá, hogy kibérelte. Meg hasonlók. Ezért van az, hogy Addie-vel ellentétben Henry volt az, akivel a kapcsolatát nem nevezném szerelemnek. Bárki lett volna az, aki ki tudja mondani Addie nevét és nem felejti el a lányt, Addie tapadt volna rá. Mivel elég sötét a humorom, nekem megfordult a fejembe, hogy egy sorozatgyilkos társául is elszegődne, vagy járna a férfi élete végéig a börtönbe is látogatóba, ha egy fegyenc lett volna erre képes. Egy pillanatra sem hittem el, hogy a lány ténylegesen Henry-t szereti. Azt, hogy Henry tud a nevében alkotni. Vele tud lenni, és nem kell folyton mindent újrakezdeni. Nem véletlen, hogy miről is szólt az együttélésük? Henry megírta Addie történetét, aki nagyon lelkesen diktált neki. (Nem véletlenül van benne egy olyan rész is, amikor valami nagyon hasonló jár Addie fejében is.) Jó, túlzok, de a Luc – Addie – Henry vonalon ez irritált. Nekem inkább volt igazi az Addie – Luc kapcsolat, mint az Addie – Henry. Egy utolsó gondolat: Addie mélyen hiszi, hogy Luc nem szerelmes belé. Az új alkujába belefér, ha Luc elküldi, elmehet. Addie terve, hogy eltaszíttassa magát, úgy fogalmaz, meggyűlölteti magát és összetöri Luc szívét, bizonyítja neki, hogy nem tud szeretni. De ez nem önellentmondás? Ahhoz, hogy a szívét összetörhesse, tudnia kell szeretni. De pont.

Tetszett az is, ahogy Addie múzsának állt és ihletett. Igaz, erre is tudok mondani olyat, ami eszembe jutott. Te szent kék – de itt a múzsa nem kér olyan árat, arra ott van Luc…

A történet egyik varázsa maga a története, a sok ötlet vagy ismerős elem, amiből összeáll egy nagy történet. Ráadásul V.E. Schwab nem szereti elvarrni a szálakat – ha belegondolok, nem is nagyon olvastam tőle olyat, aminek teljesen zárt lenne a vége. Itt is úgy köszönünk el, hogy indulhat az újabb játszma. Nem tartom kizártnak, hogy visszahozza még Addie és Luc alakját egyszer.

A történet másik varázsa, a karakterei és a vágyaik. Nagyon sokakban találtam valamit, amivel együtt tudtam érezni. Ahogy Addie az elején fogságban érzi magát a saját életében, annak a vágya, hogy nyomot hagyjon. Valahol úgy is gondolom, hogy azért talált el sokakat ez a sztori annyira, mert ahogy a könyvben Luc is fogalmaz, végül mindenki arra vágyik, hogy emlékezzenek rá. Ez egyetemes, nagyon emberi, át tudjuk érezni. Ahogy Henry azon vágyát is, hogy önmagáért szeressék. A történet hosszához képest nem mozgat sok szereplőt, de akik megjelennek, azok jellegzetesek. Akkor is, ha csak egy-egy pillanatra bukkannak fel.

Végül, a harmadik. Az időszerkezet, ahogy a jelenben megy egy szerelmi háromszög, miközben kibomlik mögötte 300 év története, amit valahol szintén szerelmi történetnek érzek. Mondjuk, nem Addie és Luc közti viszonyok fogtak meg abban elsősorban, hanem amilyennek Addie megélte a különböző korokat.

De, hogy valami olyat is kiemeljek, ami nem tetszett. Egy ponton már túlírtnak éreztem, ahogy Addie és Henry egymás mellett élnek, ugyanazokat a köröket futják újra és újra. Mert pl. Henry barátai számára Addie mindig új ember, nem emlékezhetnek rá. Kicsit ehhez kapcsolódik, hogy Addie jellemében van egy olyan vonás, amivel nem bírtam megbékélni. Soha, semmi nem elég neki. Addie mindent akar, és a makacssága segít neki kitartani, de még akkor is fegyvert szegez és kombinál, amikor már megbékélhetne.

Különben, Luc szerintem rossz taktikát választott. Azzal egyetértek, hogy Addie soha nem adná fel az életét, még ha nem is tud nyomot hagyni. Túlzottan élteti minden új, a felfedezésre váró újdonságok. A jó irány az lett volna, amit egyszer megmutat neki, de aztán nem kell a lánynak úgy élnie: ha tényleg csak a halhatatlanságot adja meg neki, nem a fiatalságot és az egészséget. Összement vénasszonyként, akinek már minden fáj, nem dacolt volna annyit, mint amit így meg tudott tenni.

De mindennel együtt nagyon bele tudtam élni magam a sztoriban, átérezni az eseményeket és a szereplőket is. Talán az is egy plusz pont neki, hogy egyes dolgokat másképpen szerettem volna alakulni a történetben.

Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete – Mint fantasy: 95% erős ötlet, remekül elmesélve – játszik karakterekkel, idősíkokkal és ötletes a vége is.

Szubjektíven: 90% egy szakaszon túlírtnak éreztem, különben csodaszép mese, amiben sok mindent át tudtam érezni.