Küldetésre induló, világokat átszelő, holtat feltámasztani próbáló.
Eleanor West intézetében minden a szokott rend szerint halad. A világ számára olyan különc gyerekeket nevelnek itt, akik nem akarnak beilleszkedni a világba és furcsák. A valóság az, hogy ezek a gyerekek már jártak egy másik világba, és most gondjaik vannak a visszailleszkedéssel. Nem is mindenki akar újra a Földön élni, nem vágynak másra, mint hazatérni a saját világukba, ahová az ajtajuk már kinyílt egyszer. A tavukba egy napon különös idegen pottyan: Rini a cukorvilágból jött, és az anyját keresi, mert kezd ő maga is eltűnni, és visszatért a gonosz királynő, akit az anyja buktatott. Suni azonban egy sorozatgyilkos áldozata lett, ebben a világban halott. Mivel ezek a gyerekek már láttak csodákat, most készek maguk is alkotni egyet. Ki mit tud, összeadja, és Rini világokba kaput nyitó karkötőjével nekiindulnak, hogy visszahozzák az életbe a barátnőjük.
Seanan McGuire nagyon elegánsan meséli el újra a története alapötletét. Vagyis, hogy milyen is Eleanor West intézete és mi is ez a kapunyitás. Még úgy is lekötött, az intézet mindennapjaival együtt, hogy már ez a harmadik rész a sorozatból és olvastam az előzőeket is. (Az új olvasókat meg azonnal beavatja így.)
Nem is tudom, mi fogott meg ebben a kötetben jobban. Egyrészt, van egy klasszikus mese alap, amikor a különféle képességekkel bíró hősök nekiindulnak egy küldetésnek. Másrészt, mindenen túl ez annak a meséje is, hogy hova vágyódunk és mi az élet értelme.
Kezdjük talán a könnyedebbel, a cselekménnyel! Visszatérő és új szereplők állnak Rini mellé, és indulnak el Suni részeit összegyűjteni. A csontjai itt hevertek, azokat Christopher elő tudta hívni és vezeti magával őket. De el kell menniük a szelleméért, a szívéért és még valahogy életre is kell kelteniük, amit összegyűjtöttek. Ez mind külön világot és más-más kalandot jelent. Kisregényhez képest van benne bőven cselekmény, és érdekes megoldás.
Mert világépítő is ez a regény, duplán is. A Holtak Csarnokait és az intézetet már ismertem korábbról, de most megelevenedik a cukorvilág. Az én ajtóm biztosan nem oda nyílna, nekem egy Logika világ feküdne, erre már rájöttem, de McGuire pazarul kitalálta ennek az egészen más világnak a dinamikáját és szabályait. Az olyan fogalmak átfogalmazásától kezdve, mint a sütés, addig, hogy ebben a világban mindenhova oda lehet érni egy napon belül, mert a világ mindig átrendezi magát, hogy ez így legyen.
Ugyanakkor a nagy egészet is építi: most először kezdtem megérteni, hogyan rétegződnek egymásra a világok, és mit jelentenek a jelzők, amivel a gyerekek be szokták sorolni a világaikat. Egy kis rendszert visz bele, és arra is rámutat, hogy a világok eredeti lakói hogyan állnak egymáshoz – tudnak a kapukról, mit engednek és mit nem. Nagy újítás, és nagyon tetszett, hogy pl. a más világokból hozott varázstárgyak milyen szerepet töltenek be. Pl. Christopher csontsípjának is megismerjük a történetét, és rajta keresztül azt is, hogy mentette meg az életét a mágia.
A szereplőket az teszi egyedivé, hogy milyen világokba nyílt ki az ajtajuk. Az jellemzi, hogy ők maguk is milyenek, és ott mit tanultak meg.
Ezzel el is értem oda, hogy a regény világában mindenkinek megvan a maga helye, ahova tökéletesen illik. Mindenki tökéletes a maga módján, és megvan a maga küldetése, amit csak ő végezhet el, tűnjön az butaságnak is akár más szemében. Ez valahol egyszerre vigasztaló és szomorú is: mert benne van, hogy légy bárki, tökéletes vagy. De ugyanannyira benne van is, hogy ha nem abban a világban élsz, amelyikbe illessz, akkor nyomorult is vagy. Még akkor is, ha nem is tudod, hogy lehetett volna egy ajtó, ami hazavisz.
Talán nem ebben a kötetben van a nekem legjobban tetsző világ, egyes álomvilágok furcsák is (el nem tudom képzelni a boldog csontváz létet), de ez egy meseszép sorozat. E rész is.
McGuire: Cukorszín égbolt alatt – Mint fantasy: 90% kellően kalandos, jó világépítéssel elmondott fantasy mese – a tanulsága is ül.
Szubjektíven: 75% egyes szereplőket jó volt viszontlátni, jópofa a kaland is, de nem tetszett a cukorvilág.