Békéért küzdő, kalózos, múltat kiderítő, harcos.

Marianne mindig tudta, milyen jövő vár rá. A tizenkét sziget tengeri védelmezője lesz belőle, a Vipera. Kalóz, hajóskapitány, a király embere. Kegyetlen, egy nagyobb célért. A beavatási próba előtt jár, és hiába tudja, hogy ezzel csalódást okoz a jelenlegi Viperának, aki egyben az apja is, van olyan tanítás, amit képtelen elsajátítani. A 17 éves lányt a gyógyítás vonzza, nem a gyilkolás és kínzás. Tudja, hogy képesnek kellene lennie vért ontani, mégis elbukik, akárhányszor a halálba kellene küldenie valakit. Így az apja más irányt jelöl ki neki: eljegyzi a trón örökösével, Torin herceggel és az udvarba küldené kémkedni. Marianne útja mégis másfelé vezet: célponttá válik, menekülnie kell, és az egyik szigeten rejtőzve pontosan látja, milyen ember az apja, és hogy meg kell buktatnia. Ahogy a cél felé halad, sok veszteség éri, de közben feltárul előtte az eltitkolt múltja és azok az emberek, akik szeretik és hűek hozzá.

Mennyire legyek kemény ezzel a regénnyel? Vagyok olyan gyilkos hangulatban, hogy belekössek mindenbe és cincáljam a hibáit. Pedig ennyire nem volt rossz élmény, csak éppen semmi nincs benne, ami kicsit is kiemelné egy átlag YA fantasy világából.

Egy sorozat nyitókötete, és ennek jellemzőit hordozza is magán: bevezet a világba, megmutatja a fő szereplőket és elindítja a hősnőt az úton. Egy kaland lezajlik most, de nagyon nyitott a vége – ki is van jelölve egyből, merre halad majd tovább a cselekmény.

Az első gondom, hogy nagyon szűknek érzem a világát. Van a végtelen víztükör, meg az óceánban a tizenkét sziget és ennyi. Ugyan annyival még el van választva, hogy vannak a keleti és a nyugati szigetek, mindkettőnek van uralkodó családja, de ennyi. Még csak az sincs kidolgozva, hogy milyenek a szigetek. Soknak neve sincs, egyszerűen számozzák őket és gyakran emlegetik is, hogy pl. mennek a 10. szigetre. Olyan semmilyen és jellegtelen volt számomra a történet világa. A hajók jobban ki vannak dolgozva, mint a szárazföldi helyszínek.

A kettes, a szereplők is ennyire keretek közé vannak szorítva. Hogan kevés szereplőt mozgat, és őket nagyon egyszerű mozgatórugókkal látja el. Bár vannak nagyon szimpatikusak is, mint Grace, ő is kimerül annyiban, hogy jó harcos, aki meg akarja védeni Marianne-t. Adler, a Vipera nem több kegyetlenségnél és hatalomvágynál. Bronn, aki elég mellékvonalon Marianne szerelmi szála, jól képzett orgyilkos és szintén a lány védelme a fő célja. Marianne sem sokkal több náluk – ő az a magára találó hősnő, aki mindent képes lesz alárendelni, hogy az embereken segítsen. Igaz, benne legalább azt szerethettem, hogy végig tevékeny szereplő. Alakítani igyekszik az eseményeket, és valahol az is érthető, hogy a szeretete köti: ha tudja is, hogy milyen ember az apja, a rokoni szál miatt szereti és nagyon nehéz harcba indulnia ellene. Még az a vonal tetszett benne, hogy felismeri magában, milyen könnyen válhatna szörnyeteggé és ezért még nem is meri a teljes erejét felfedezni.

Harmadik téma: a cselekmény tempója. Van cselekmény fordulatokkal, és Hogan mer tragédiákat is írni, ami szintén becsülendő. Itt nincsenek biztonságban a szereplők, lesz váratlan és fájdalmas halál is. Viszont, Hogan szeret altatni. Vannak fejezetek, amikor alig történik valami, és a jól esőnél többet kell Marianne lelki világában süppedni. Máskor meg úgy pörgeti a cselekményt, hogy fontos események történnek rohamléptekben.

A témája is elég közhelyes. Jó és rossz szembenállása: a hősnő megdönti a jelen zsarnoki rendszerét. Ahogy a YA-ban lenni szokott, az átmenet meg egyszerű. Ha a rossz vezér elbukik, máris minden rózsaszín és kerek. Túl egyszerű, ezen a téren is.

Bár ok, nem kellene sokat várnom. Amit ez a regény tud, hogy egy gyorsan fogyasztható, könnyed és kalandos fantasy történet legyen, kis szerelmi szállal. Ennyi van benne, nem akar világot váltani, nem is kellene számon kérnem rajta.

Azért csak nem bírom ki, egy megjegyzést még tennem kell. Aki ismeri Levenseller kalózos – szirénes duológiáját, ismeri a regény majdnem ikrét. Roppantul hasonló a két sztori.

Hogan: Vipera – Mint YA fantasy: 50% ötlet és erős hősnő van benne, de sok minden – történetszál, háttér, mágia – kidolgozatlan.

Szubjektíven: 45% nagyon nem jó hangulatban olvastam. Zsánerében elmegy, kis kalandos limonádé, de ez most nagyon kevés volt számomra.