Fülszöveg: 

Misery ​Lark, a Délnyugat legbefolyásosabb vámpírtanácsosának egyetlen lánya kívülálló…ismét. Az emberek között névtelenségben töltött napjainak vége. Hívatták, hogy támogasson egy történelmi, békét megőrző szövetséget a vámpírok és halálos ellenségeik, a vérfarkasok között, és nem lát más lehetőséget, mint hogy feláldozza magát ezért… már megint.

A vérfarkasok könyörtelenek és kiszámíthatatlanok, ez alól az alfájuk, Lowe Moreland sem kivétel. Megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel, de igazságosan irányítja a falkáját. És a Vámpírtanáccsal ellentétben nem érzelmek nélkül. Abból, ahogy szemmel tartja Misery minden mozdulatát, egyértelmű, hogy nem bízik benne. Ha tudná, mennyire igaza van…

Mert Miserynek megvannak a saját indokai, amiért beleegyezett ebbe a kényszerházasságba, olyan okai, melyeknek semmi köze cselszövésekhez vagy szövetségekhez, csakis az egyetlen dologhoz, ami valaha fontos volt számára. És kész bármit megtenni azért, hogy visszaszerezze, ami az övé, még ha ehhez együtt is kell élnie… magával a farkassal.

Misery és Lowe kapcsolata érdekből indul, de a kettejük között fellángoló perzselő szenvedély hamarosan mindent megváltoztat – és veszélybe sodor. Vajon sikerül megőrizniük a népeik közötti békét, vagy forró románcuk mindenki vesztét okozza?

Szerintem: 

Azt tudom üdvözölni, hogy Ali Hazelwood most valami másban próbálta ki magát. Itt

nincs egyetemi közeg és a szereplőinek köze sincs a megszokott tudóspalántákhoz. Ez paranormális romantikus, vámpírokkal és vérfarkasokkal.

Amit némileg hiányoltam, helyenként nagyon is, az több egyedi ötlet. Eleve egy ellenségekből szerelmesek trope az alap, amit egy elrendezett esküvő is tetéz. Hogy a farkasok és a vámpírok között béke legyen, a vámpírvezér lányának hozzá kell mennie a farkasok alfájához. A lánynak egy kedves gondolata sincs az új otthonáról vagy a leendő férjéről, kb. arra játszanak, hogy letelik egy év és hazamehet.

A világépítése szinte semmi. Egy fantasy történetben azért több kellene, mint egy romantikusban. Vannak emberek, vannak vérfarkasok és vannak vámpírok. Egymás mellett élnek, állandó a harckészültség. És ennyi. Egy város körül, a világra alig akad egy-egy szónyi utalás. De a fantasy világképet is el tudja intézni annyival, hogy a három fajnak közös ősei vannak, csak a genetikai módosulás ezeket hozta létre.

Ha meg belemegyek a kis elemekbe, ott már azzal szembesülök, hogy ismerősek az ötletei. A politikai céllal gyerekcsere még hagyján. Történelmi gyökere van. De pl. a vámpírok minimális nemzőképessége és ezért nincsenek párkapcsolatok, szeretőket halmoznak a gyerekekért – ugyanígy volt St. Clare Vérkötelék-trilógiájában. A vámpírhercegnő, aki rejti a személyazonosságát és az emberek között él, amíg hatalmi okokból haza nem kell térnie – Hamilton Merry Gentry-je ugyanezzel a helyzettel kezdett, annyi különbséggel, hogy ő nem vámpír, hanem tündér volt. A farkasoknak egy igaz párjuk van, megérzik és nélküle már létezni se tudnak. Ilyesmi volt több mindenben is, de Cole a Halhatatlanok alkonyat után sorozatban egész messze elment ezzel a vonallal – és ott is van szexuális jele annak, ha a vérfarkas a párjára talál. De, ha már szexuális egyediségek – Ward a Fekete Tőr Testvériségben a vámpíroknak talált ki egy olyan alfajt, akik szex közben egyfajta kampóval kapcsolódnak belül össze. Erre simán rá lehet rímeltetni az itteni farkasok „csomózását”. És ezeket úgy szedtem össze, hogy nem is gondolkodtam, csak írtam. Mind sikeres, sok részes, rég menő sorozat. Vagyis, egyikben sem A menyasszonyé az eredeti ötlet. Már túl sok minden van, hogy valamit igazán eredetinek érezzünk, de ez már átmegy azon a határon, ami némi egyezés. Kb. olyan elemet nehéz benne keresni, amit ne ismernék máshonnan.

A szerelmi szál meg végzetesen tipikus. Minden itt van, amit a zsánerben szokás írni. Az ellenséges kezdet, feltámadó vágyak, szerelem. A rossz húzás, majd a nagy gesztussal békülés. Annyira unom már leírni is, annyi sablon. Hazelwood legalább ezt nem szokta túlzottan használni, de most megtette.
Egy jelenete volt különben, ami pszichésen ült. Amikor Lowe el akarja üldözni a lányt, és nagyon keményen beszól neki, mértani pontossággal rácsapva Misery gyenge pontjaira. ott olyan szinten el vannak találva a karakter mozgatói, hogy mondhatni, ott összefoglalta Hazelwood az egész karaktert, és onnan meg lehet tudni, ki Misery.

És ki Misery? Benne már jobban látom a tipikus Ali Hazelwood-figurát. Ő is sérült, introvertált és szociálisan közel áll egy nullához. Különben kedves is, helyeske is, de nincs rendben magával, az életével és elveszett.
Nem tudom, mit kellene kiváltania ennek. Mert nekem nem szimpatikusabb lett ezektől, inkább szánalmas. Hiába tudom, hogy Lowe előbb emlegetett kifakadása nem tükrözi a valódi érzelmeit, de összefogta azt, ami nekem bajom a karakterrel. Misery egy megmentésre váró hercegnőcske, minden ellenére, ami adatott neki, elég életképtelen egyedül.
Ahogy olvastam a regényt, én meg is állapítottam magamban, hogy rossz iker lett a főszereplő. Engem sokkal jobban lekötött volna, ahogy a fivére puccsot szervez és a vámpírok világát készül megváltoztatni – mint Misery nyomora. Kifejező a csaj neve, tényleg elég nyomorult egy teremtés.

Lowe jobb karakter lenne, ő megdolgozott a helyéért és egy alfa kezdeményező. Aktív. Csak éppen ez elsősorban románc, és főleg azért látjuk, hogy mennyire forgatja ki magából Misery léte. Hogy lesz az alfából papucsállat? Adj neki egy nyomoroncot, akit szeret!

Hú, ennyire nem akartam átmenni gonoszba. Csak sajnos egy nem éppen eredeti történetben olyan hősnőt kaptam, aki irritál. Ez lesz a vége. Ennyire nem rossz olvasni, el is voltam vele, de bele tudom lovalni magam, mi vele a bajom.

Románcnak van megírva, olyan a stílusa is. Sok érzelem, sok szenvedés, meg a szerelem/szenvedély megragadása. Simán rá tudom nyomni, hogy csajkönyv, csak ezúttal fantasy környezetben.

Olvastam már a szerzőtől jobbat, de azt is bevallom, rosszabbat is. Nekem ez egy átlag, elment könyv, amit nagy valószínűséggel nem akarnék újraolvasni.