Indiánok segítségével menekülő, dzsungelt megismerő.

A négy gyerek sikeresen elmenekült a kartell elől, és indiánok találnak rájuk. A nyelv komoly akadályt jelent, de a törzs kész segíteni a gyerekeknek. Magukkal viszik őket, és segítenek nekik az életben maradásra. Cserében csak annyit várnak, hogy vegyenek részt az életükben. Nekik is vadászni kell, gyűjtögetni, segíteni a törzset. Miközben sok hasznos dolgot megtanulnak, a gyerekek átérzik, mennyire igazságtalanul és rosszul bánik a világ ezekkel az emberekkel a pénz miatt. A hazatérésről sem mondtak le, és amikor az egyik tagról kiderül, hogy valamennyire tud portugálul, megnyílik a lehetőség a visszatérésre a civilizációba. Feltéve, ha túlélik az esőerdőben rejlő vadakat és veszélyeket, nem beszélve a kartell embereiről, akik nem akarnak szemtanúkat.

Pontosan ott folytatódik a történet, ahol az előző rész abbamaradt. Ugyan kicsit más ez a kötet, mint az előző, de szervesen egy egységet alkotnak és összetartoznak. Lehet érteni az első rész kihagyásával is, sok mindent röviden átismétel a szerző, de azért ez érezhetően egy sorozat összetartó eleme.

A főszereplők gyerekek, de nem külön jellemek. Ha magam elé veszem a regényt, le tudom írni a neveiket. Mike, Elly, Matti és Gabriel. Abban is 99%-ban biztos vagyok, melyik gyerek melyiknek volt a testvére. De, ha már más jellemzőt kellene rájuk találnom, az nem lenne. Haza akarnak menni, túl akarják élni és össze is mosódott mindenki. Senki nem kapott most olyan jellegzetességet, ami csak az övé lenne, és amiért megjegyezném. Így könnyű bármit beléjük látni, mert jó gyerek mind, és a kis olvasók – mert azért nem az én korosztályom a célközönség, az is igaz – könnyen beleképzelhetik magukat. De azért én többre értékeltem volna valami egyéniséget, mint ezt a megoldást.

Kalandosnak is túlzásnak érzem nevezni ezt a kötetet. A gyerekek végig az indiánokkal vannak, csak a legvégén válnak majd külön. Vigyáznak rájuk és ami veszélyhelyzet adódik, azt közösen kezelik. Nem egyedül vadásznak, nem egyedül kell eldönteniük, mit ehetnek meg. Kapnak szállást, ételt, ellátják a sérüléseket is. Távoli veszélyként ugyan a gondolataikban ott van még a kartell vagy a csörgőkígyó, de ennyi.

Azért vannak kis kalandjaik, tanulnak dolgokat. Megjegyzem, lehet is tanulni a kötetből. Szinte olyan, mintha egy ismeretterjesztő köré lenne felépítve egy gyerekkönyv. Ami bennem legjobban megmaradt, hogy a nyílméreg béka mérge csak kívülről halálos. Ha rákened a nyílra, meglősz vele egy állatot, embert, annak annyi. (Itt egy szegény lajhárt vadásznak le, sajnáltam is szegényt.) Viszont az így megölt állat ehető, mert a gyomrot nem bántja a méreg.

De sok minden van benne. Kiemelt témaként az indiánok helyzetére érzékenyítést nevezném meg – szinte mindig visszatér oda, hogy mennyire fogy a számuk, hogyan veszítik el a kultúrájukat és ennek mennyi köze van ahhoz, ami az esőerdőkkel történik. A gazdasági érdek rombolja a természeti értékeket, de nem csak azt.

Az ismeretterjesztő jelleget erősíti, hogy ez a kötet is félig lexikonként működik. Amikor egy téma felmerül, pl. a fúvócsövek megjelennek, akkor a történetet megszakítva jön egy minimum egy oldalas betoldás, amiben mindent összeszednek a témáról. Itt. pl. hogyan készülnek ezek a csövek, milyen elven működnek, hogy néznek ki, stb. Tanulságosak, el is olvasgatta m őket, de az olvasási élményem csökkentette, hogy folyton kizökkentett a cselekményből.

Továbbra is Bear Grylls koppintásnak érzem, de a természetvédelem szellemiségét és a könnyeden átadott tudásanyagát kedveltem.

Schlüter: A jaguár árnyéka – Mint gyerekkönyv: 45% a történetet háttérbe szorítja az ismeretátadás és a többszöri megszakítás is zavaró. Üresek a szereplők, a cselekmény sem éppen sok.

Szubjektíven: 50% az ismeretterjesztő részek lekötöttek, a cselekmény viszont nem.