Fülszöveg: 

Selma Lagerlöf, a későbbi Nobel-díjas írónő az 1900-as évek elején megbízást kapott egy iskolásoknak szóló földrajzkönyv megírására. Lelkesedéssel fogott a munkához, és bízott benne, hogy szebbet, jobbat adhat a gyerekeknek, mint az átlagos tankönyvírók, és megszeretteti velük szülőföldjüket. Így született meg a Nils Holgersson csodálatos utazása.

Nils Holgersson vásott, unatkozó kölyök. Törpeként feljut a magasba, és a vadludakkal bejárja egész Svédországot. Megtanul a tó jegén aludni, nélkülözni, közelről megismeri az állatokat és az emberek mindenféle fajtáját; ennek köszönheti, hogy talpig ember válik belőle.

Szerintem: 

Gyerekkorom meghatározó meséje volt, és

talán ezért messzire kerültem eddig a könyvet. Nem akartam, hogy a szép emlékeim sérüljenek. De megkaptam, érdekelt is, gyötrődtem is – végül elolvastam.
Eredmény: faltam, legszívesebben le se tettem volna.

Ugyan meglepett, hogy ebben nincsen Pocok, de különben olyan szinten kaptam vissza a gyerekkori élményt, amire nem számítottam. Úgy tud okos és természetbarát könyv lenni, hogy kalandos és nagyon játékos is.
Azt még fejtegetem is magamban, hogy mi a titok. Mert igazság szerint nincsenek benne nagy kalandok, pár meseelemtől eltekintve Lagerlöf nem mesét írt. Ahogy a ludak haladnak, Nils megismeri az alatta elterülő vidéket, vagyis Svédországot hozza közelebb. Az állatokat, népszokásokat, mítoszokat, a területek jellemzőit. És mégis, izgalmas. Nem értem miért, de az. Úgy tudtam izgulni a kicsi mókusok anyjukhoz juttatásán, vagy a jégen haladó gyerekekért, mintha Mordorba tartottak volna a Gyűrűvel a nyakukban.

Nagyon informatív és sokat lehet belőle tanulni, nagyon játékosan.
De nem csak ismereteket ad, van benne egy nagy adag állat- és természetszeretet. Ahogy egymás mellé teszi, hogy milyen vívmányai vannak az embereknek, miért nagy ez a faj, de az állatok is milyen értékeket képviselnek magukban, példaértékű. Mert ezek az állatok nem meseszereplők, Lagerlöf igyekezett őket állatként megtartani.
Rendben, azért akad meseelem velük kapcsolatban, de csak a kiemelt szereplőknél. Azt nem tudom elképzelni, hogy a valóságban egy vadlúd neveljen fel egy árván maradt sasfiókát. De a legtöbb állat valóban állat.
Azzal meg csak egyetérteni tudok, amit ki is mondanak. Akka mondja majd Nilsnek, hogy az ember legnagyobb baja a birtoklási vágya. Miért kell neki minden? Miért nem tud egy kicsit hagyni más élőlényeknek is? Annyira igaz, ma még inkább, mint a meseregény keletkezési és cselekmény idejében.

Van különben modern vonása is, ami nem is kicsit lepett meg. Lagerlöf beleírta magát a cselekménybe. Szó van írásról, ihletről, írói célokról. Még valami, amiért több egy sima mesénél.

Nagyon emlékezetes alakokat mozgat. Íve van, ahogy Nils megváltozik és fejlődik. Ez különben jobban meg van írva, mint amit a mesébe betettek. Ott Nils varázsütésre lesz rosszból jó gyerek, de itt fokozatosan látjuk, ahogy rájön dolgokra, átértékeli magában a korábban történteket. Itt kimond olyat is, hogy csak azért viselkedik rendesen, mert szeretné, ha Akka és a csapat magával vinné Lappföldre. Itt megvannak azok az elemek, ahogy szeretni kezdi a ludakat, rájön, milyen érzés segíteni és jót tenni. Ahogy ráébred az emberi lét szépségeire, de a kegyetlenségükre is.
Vagyis, Nils jól van megírva, és meséhez képest elég összetett figura is.

A másik két alak, akik emlékezetesek lettek, Akka és Gorgo. Akka az a pozitív, jóra nevelő tanár, aki mindig tudja a jó döntést, finoman terel és jót akar. Gorgóban meg az tetszett nagyon, ahogy szembenéz magával és el tudja fogadni magát. Még akkor is, ha ezért szembe kell mennie azzal, akit legjobban szeret. Akka nem tudta elfogadni nevelt fiát húsevőként, de Gorgo meg azzal volt tisztában, hogy hiába, a természetét nem tagadhatja meg. Ő sas, és húsevő, gyilkos madár és ezt nem lehet kinevelni belőle.
Rendben, Mártont még ide lehetne venni, ő is sokat fejlődik és erősödik, remek barát és van benne mersz.
Viszont, a többiek meg a mesesorozatban lettek jobban megírva. A többi lúd is karaktert kapott és ott van persze Szmöre. Itt ugyan nincs ilyen neve, leginkább Ravaszdinak emlegetik, de nekem ő már csak Szmöre marad. Isteni volt anno a szinkronja, ő egy olyan gonosz volt, akit lehetett szánni a végére és örültünk, hogy neki is lett happy end. Itt sokkal halványabb, bár visszatérő szereplő.

A szöveg maga is szép. Annyira jó volt olvasni – pedig nem vagyok a tájleírások barátja, de itt annyira filmszerű az is, hogy valósággal úgy éreztem, hogy felülről nézem én is a svéd tájat.

Vagyis: mesés és kalandos, értékeket közvetít és annyira szerethető a történet, a szereplői is. Jól is van megírva. Nálam egyértelműen kedvenc, és Youtube-on már meg is kerestem a sorozatot. Azzal a szeretett szinkronnak fent van a nagyja, a maradékot meg nézem németül. Képes voltam nekiállni annak is, annyira megjött hozzá a kedvem…