Politikai ármányos, vezetővé válós, harcos, jövőbeli.

Hatalmi átrendeződés zajlik a császárságban. Két régi ellenfélnek kell otthont cserélni: az Atreides-ház megkapja az Arrakis bolygót, a sivatagjaival és benne az egyedül itt megtalálható fűszerrel. Mindenki tudja, hogy az egész egy csapda. A Harkonnen báró nem fogja átengedni a gazdagságát jelentő bolygót, és az egész család kiirtására tör. Leto herceg igyekszik mindent megtenni, hogy biztonságban tudja Lady Jessicát, és a fiukat, Pault, aki egyben a címe örököse is. Leto becsületes, de ügyes stratéga, aki többet akar tenni, mint kizsákmányolni a bolygót. Felismeri benne a lehetőséget és a lakóival, a fremenekkel is tervei vannak. A Harkonnen csapda azonban zárul, és a fiára marad a feladat, hogy életben tartsa a házat és visszavegyen mindent, amit elvettek tőlük. De még ő sem tudja, hogy aminek született, hőssé vagy szörnyeteggé teszi.

Még az a régi filmverzió élt a fejemben, ami távol tartott ettől a sci-fi univerzumtól. Nagyon kicsi voltam, amikor a tévében láttam a Dűne első részét. Roppantul irritáltak a fremen kék szemek, és nagyon nem voltam megbékélve azzal, hogy a végére Paul szeme is ilyen lett.
De mivel van új film, és addig nem nézek meg filmet, amíg lehetőleg nem olvastam az eredeti regényt, rászántam magam a Dűnére. Az eredmény: rákattantam, de végig kísértett egy gondolat, valami baljós sugallat, amitől nem tudok szabadulni.

Bár nem kellene más történetekkel összevetni, de akaratlanul is más nagy sci-fi/fantasy világok ötlöttek fel bennem. (Az biztos, hogy Herbert nagyon rajta hagyta a kézjegyét a zsáneren.) Weeks és a Fényhozó – az a doboz, amivel Paul képességeit tesztelik, kísértetiesen emlékeztet arra, amivel a fénymágusokat tesztelik és nem ez az egyetlen ilyen elem. A Vörös lázadással is bőven találok közös pontokat, azt különben is nagyon szerettem, de ott Darrow egyértelműen a Hős, nincs megingás és még a sötét tettek mögött is ott a tudat, hogy ezt kellett tennie. Paul esetében viszont végig gyötört, hogy mi is Ő? Olyan könnyű benne is a hőst látni. Aki vezeti a szabad népeket, szabadságot hoz, nagy stratéga, sok tekintetben jó ember. Erre is született, a regény különösen nagy figyelmet szentel annak, hogy milyen genetikai örökség teszi kiválasztottá és az anyjától miket tanult el. Nem csak a saját teste felett van teljes kontrollja, de pl. a Hangot is birtokolja, amivel mások viselkedését is irányítani tudja. Fontos neki a családja, a népe, az ügye. De Herbert folyamatosan teszi mellé a megjegyzéseket, amelyek belém szúrnak és nem engedi, hogy Paul nagy kalandját végig élvezzem. Mert ott vannak a víziók a dzsihádról. A sok megjegyzés, hogy egy karizmatikus vezető hogy vezethet a pokolba. (Az Atreides-ház hercegei különben ösztönösen maguk mellé állítják az embereket, értük rajonganak és halnak is értük.) Hogy milyen ártalmas, ha vallás és politika egy kézben fut össze. Paulnak kellene lennie a hősnek, akinek nagyon drukkolok, de ezek miatt folyamatosan úgy éreztem, hogy valami nagy baj van.

Pedig Paul nagyon küzd, azon az ösvényen igyekszik megmaradni, ami nem a népirtásba és a szenvedésbe vezet. Iszonyatosan taktikus, józan – de lehet, hogy ez nem elég? Mi van, ha nem rajta múlik, milyen örökség marad utána? Azok a bizonyos jelek. Ahogy pl. rádöbben arra, hogy Stilgar, aki a barátja volt, a végére már szinte istenként néz rá. Nem embernek látja, hanem valami többnek. Már nem barát, józan ember, hanem egy hajbókoló báb. Paul nem akarja ezt, de képtelen tenni ellene.

Ám nem Paul az egyetlen kiemelkedő alak a történetben. Leto, Jessica, Harkonnen báró, az olyan mellékszereplők, mint Yueh doktor szintén rengeteget adnak a történetnek. Erényesek, pokolian ármánykodók és kegyetlenek, szívvel vagy ésszel döntők, de mindig vannak árnyalatok. Herbert építi a karaktereit és mélységet tud nekik adni. Még a császárnak is, pedig alig néhány jelenetben tűnik fel.

Kalandos, izgalmas a történet, és minden színtér működik. A történet első felében a politikai játszmák és árulások, majd a háború a fremenek oldalán. Ok, talán a végjátékot éreztem kevésnek. Amilyen látványos eseménysor volt addig, Paul nagyon gyorsan és egy csapással jut el a végjátékhoz. Ennek ellenére az a megbeszélés a végén zseniális – mégis, maradt bennem egy kis rossz érzet, hogy ennyi volt az egész? Már nyertek is? És ott is ott van az a tüske, ami nem hagy békén. Ahogy az öreg mester minden gondolkodás nélkül azt tudja mondani, hogy az életénél nem ad kevesebbet az Atreides hercegnek, és boldogan megy a halálba, mert még láthatta egyszer Pault.

Nem mai regény, mégis, tele van olyasmikkel, amik ma is izgalmasak és relevánsak. A Bene Gesserit fajnemesítő programja, a genetikai keverések – bele sem akarok gondolni, mennyire vagyunk attól, hogy tényleg itt tartsunk. Valahol zseniális, de egyben rettenetes és sötét is. Ahova mutat, az már nem emberséges.

Ha nem lenne elég a cselekmény, az elgondolkoztató részek, a szereplők, még említhetem azt is, micsoda világot épített fel Herbert. Kicsiben és nagyban is. Megismerteti az Arrakis ökológiáját, foglalkozik a növény- és állatvilágával éppen annyira, mint a gazdasággal, a társadalmi rétegekkel és mindenféle hatással. Ezt megteszi világ szinten is: ahogy a politikai és gazdasági rendszert érthetően átadja, izgalmasan, miközben egy összetett rendszerről van szó, remekbe szabott.

A Dűne azon ritka regények egyike, amelyben minden összetevő kidolgozott és jól működik: a világ- és karakterépítés, az eseménydús cselekmény. Mellette tartama is van – még ha tüskének is hívom és tényleg nyugtalanít, akkor is zseniális ezzel, mert több egy szimpla hőstörténetnél, ez valami nagyobb.

Úgyhogy, kisöpörtem a fejemből a régi előítéleteket, jöhet az új film és a regény folytatása is olvasásra vár.

Herbert: Dűne – Mint sci-fi: 100% tartalmas, sok magvas gondolat rejlik benne, miközben egy nagy kaland és okos stratégia, emlékezetes hősökkel.
Szubjektíven: 95% van egy rossz érzetem, kis megjegyzések piszkálnak benne, így nem tudtam felhőtlenül örülni vagy bánkódni a szereplőkkel.