Fülszöveg: 

A ​Dűne örökre megváltozott. Paul Muad-Dib, a Kwisatz Haderach, a jövőbe látó messiás olyan folyamatokat indított el, amelyek túlnőttek az embereken, és a mindenség legfontosabb helyévé tették az Arrakist. Ám Muad-Dib nincs többé, elnyelte a sivatag mélye. Öröksége azonban tovább él.

Paul gyermekei, Leto és Ghanima kénytelenek szembenézni a sorssal, melyet a történelem nekik rendelt. Az Impérium trónjának várományosaiként nemcsak emberek milliárdjai imádják és gyűlölik őket, de a legveszedelmesebb politikai intrikák középpontjában állnak. Mi a terve Aliának, aki Régensként uralja a világegyetemet? Miért tér vissza évtizedes távollét után nagyanyjuk, Lady Jessica az Arrakisra? Kicsoda a titokzatos Prédikátor, aki a Mahdi egyháza és az új világ ellen szónokol? És hogyan változnak meg az erőviszonyok, amikor újra színre lépnek a trónfosztott Corrinók? Az ikreknek és támogatóiknak nemsokára rá kell döbbenniük, hogy az események sokkal nagyobb áldozatot követelnek tőlük, mint amire eddig gondoltak volna.

Szerintem: 

Nem mondhatnám, hogy Herbert visszaadta volna

a hősökbe és a nagy történetekbe való hitemet. Sőt, egyre inkább úgy érzem, ahogy keveri az Atreides-család tagjainak életét, úgy lesz egyre rosszabb a kedvem.

Ez már az a történet, amit filmből nem ismerek, így nekem újdonság volt az egész. Már az megütött, amikor kiderült, kicsoda a Prédikátor és milyen sorsot szánt neki a szerző. Annyira nem akartam elhinni, hogy amikor Aliát a húgának hívja, és egyértelműnek kellene lennie, hogy ő Paul, én még akkor sem hittem el. Az Atreides-ház másokért dolgozik, de ami itt már három generáció során történik, az tragikus és borzalmas. Nagyságra vannak rendeltetve, de ez azzal jár, hogy boldogtalanok, szerencsétlenek, és magukat feláldozók legyenek?

Most az ikrek, Leto és Ghanima kerülnek a középpontba. A fűszerfüggő anyjuk méhében kapott melanzs miatt ugyanazt tudják, amit az apjuk is tudott. 8 éves gyereknek tűnnek, de végtelen életek emlékeivel és ősök tudatával rendelkeznek. És már most érzik a felelősséget, keresik a világnak legjobb megoldást. Szóba sem jön olyasmi, hogy őket mi tenné boldoggá, egésszé. Illetve, Leto megismer egy olyan látomást is, társsal és embernek megmaradva, egyszer beszél is róla, de nem habozik más útra lépni, feláldozni magát a nagyobb célért. Ha jut is nekik egy kis röpke boldogság, Herbert biztosan taszít egyet rajtuk, hogy még többet veszítsenek és jobban fájjon, amit fel kell adniuk. Leto 8 évesen lemond az emberi létéről – egyesül egy homokféreggel, mérhetetlen hatalmat és évezredes élethosszt kap, de egyben merő nyomorúságot is. A szívem szakadt meg érte, amikor Ghanima mesél a futásairól, és ahogy halálért könyörög.

Kezdem a Dűnét sorstragédiák soraként olvasni, és a hősies nyitány után úgy bele lettem nyomva a bukások és tragédiák sorába, hogy nem látom a kiutat. Még szegény Alia is – kevesebb rosszabb utat tudok elképzelni, mint hogy pont az a Harkonnen báró vegye át a személyiségét és használja ki, aki elindította a tragédiák sorát, és aki az ősellenségük volt. Lehetne venni sorra az Atreides-család tagjait, és olyan emberek sorát kapjuk, akik sokkal többet érdemeltek volna, mint amit a Dűne adott nekik. Sajnálom őket, és ez az olvasásom alaphangulata.

Pedig bőven vannak más színei, sőt. Nem is az kellene a lényeg legyen, hogy mi lesz Paul, Leto vagy éppen Alia sorsa. Az egész egy politikai történet, az emberiség sorsáról és a békéről egy nagyívű sci-fi mese. Láttuk már a forradalmat, ami vérengzésbe fulladt. Most eljön a korszak, amikor majd egy császár emelkedik fel, és mindent a kezébe tart. Caesar és Octavianus, Robespierre után Napóleon, a történelem is hozza a példákat. És már most, a 8 éves Leto mondataiból azt szűröm le, hogy a római császárok legsötétebb pillanatait készül elhozni az emberiségnek. Hogy teremthető meg az utópia, milyen szerepe van a zsarnokoknak? Kell ahhoz egy rémes és véres kor, hogy aztán az emberiség fejlődjön, esetleg jobb legyen? Annyira nem filozofikus ez a kötet, mint az előző volt, de bizony van ebben is töményen komolyabb tartalom.
És még ebben is érzem a személyes tragédiát – mert Leto nem azért lesz az Impérium ura és zsarnoka, mert ezt akarná vagy erre vágyik. Nem, ő ezzel stratégiát tervez, és beáldozza így magát, hogy majd később erre építhessen, ebből legyen jobb világ.
Paul kapcsán még mindig benne van az istenítés, az eszményképpé válás kérdésköre. A nézőpont különben változatlan: káros és veszélyes, továbbra is elkerülendő, nagy bajokhoz vezethet.

De mindezeken túl ez nem csak gondolkodós kötet. Többféle feszültség is van benne, amit változatos módokon oldanak meg. Nagyban meg a politikai sakkozás, és többen is igyekeznek kijátszani a többieket. A császári család, a Bene Gesserit, Alia és Lady Jessica is ármánykodik, egymás ellen ügyködnek, és soha nem lehet tudni, ki milyen fegyvert ragad meg. Vannak harcok, vannak csak elméleti párbajok benne, de a szereplők többet vannak mozgásban. Most nem volt olyan érzetem, hogy csak ülnek és gondolkodnak, mi lenne a jó lépés. Ez a generáció, meglépi, cselekszik. Nem lett annyira kalandregény, mint az első volt, de nem is annyira elméleti, mint a második. Van benne kicsit mindkettőből, így elszórakoztathatott, miközben merengtem is rajta.

Bővítette a szereplők körét is, miközben visszatértek a korábban megismert szereplők. A kedvenc új alakom talán Farad’n herceg, és maga a szöveg is megfogalmazza, én is mit láttam benne. Sok van benne abból az ifjúból, aki Paul volt, mielőtt császár lett és a jövőképek csapdájába ragadt. Megvan a magához való esze, keménysége és jelleme. De remekül meg van fogva Alia változása és annak a menete, ahogy Harkonnen megszerezte magának.

Olvasmányos, de komolyabb szöveg egy sima szórakoztató regénynél. Igazodik a cselekmény típusához a stílusa: a kalandok mesélős, filmszerű jelenetek, míg az elmélkedések komolyabbak és mélyebben megfogalmazottak.

Talán a főszereplőkért fáj a szívem, de ez egy erős sorozat, és ez a rész is jól sikerült.