Nyomozó, baráti körös, sportos, tragédiát megfejtő.

Igor Gyatlov műszerésznek készült és a hobbija volt a túrázás. Karizmatikus, felkészült, gondos szervező volt, aki vonzotta a társakat. Az egyetemen az ő csoportjába tartozni rangot jelentett. A társasággal a téli szünetben arra készültek, hogy megszerzik a 3. fokú minősítést, amivel már taníthatták is volna a túrázást. A célpont a Halálhegy lett és a kis baráti kör elindult. Ám nem érkeztek vissza. Megindult a nyomozás és a hegyen egy rejtély várta a nyomozókat: a sátorban a ruhák, cipők, és másfél kilométerrel odébb, szétszórva a félmeztelen holttestek, többeken komoly sérülések. Mi történhetett velük? Elmélet bőven volt, és mára egy amerikai, Donnie Eichar a nyomaikat követve bejárta az útjuk, átnézte az elméleteket és előállt a saját verziójával.

Elsőre nem jöttem rá, honnan olyan ismerős nekem a Gyatlov név. Aztán amikor felsorolták, hogy milyen állapotban és hol kerültek elő a testek, beugrott. Láttam egy filmet ugyanerről, az szintén magyarázatot adott arra, mi történt az orosz fiatalokkal. Csak éppen abban időutazás, halálos kísérletek és zombiszerű mutánsok voltak. Talán nem kell mondanom, hogy Donnie Eichar nem erre a megoldásra jutott a végén.

A történet kicsit három sztori egyben. Egyrészt, amennyire lehetett rekonstruálta a végzetes túra lépéseit és közben bemutatta a fiatalokat. Mindenkit végtelenül szimpatikusan ábrázol és elhelyez a rendszerben is. Azzal meg is tudott lepni, hogy nem csak az a téma, kik voltak a csoportban, mikor mivel utaztak és kivel beszéltek, hanem a kommunizmus és a szovjet világban elhelyezi a sportjukat, a fiatalok lehetőségeit, átnyújt egy korrajzot is.

Sok mellette a fotó és a kép is, ez egy igazán gondos és alapos munka, ami szinte kalandregényként is olvasható egy bizonyos pontig. Mert az utolsó éjjel, az már csak kérdőjelekkel és elméletekkel van tele.

A második a korszak nyomozása. Kik és hogyan keresték őket, mit találtak. Ez is elég részletes, és kitér arra is, már akkor milyen elméletek születtek. Voltak ott ufós ötletektől kezdve politikai elhallgattatásig minden. Azért az sokat elmond egy korszakról, hogy a benne dolgozó közalkalmazott simán el tudja képzelni, hogy egy fiatal lány nyelvét a rendszer katonája kivágja fegyelmezési céllal… Nem véletlenül ezt az elméletet emelem ki, hogy megláttak valami katonai dolgot, amit nem lett volna szabad és ezért halniuk kellett. Borzalmas, milyen könnyen hihető és illik a korabeli politikai rendszerbe.

A harmadik rész a személyesebb. Donnie Eichar maga is bejárta az útvonalat, megnézett minden helyszínt és beszélt, akikkel csak lehetett. Az ő útja, benyomásai is dokumentálva vannak, hogy a végén fogja a fejét, mi is történt akkor?

Külön-külön is érdekesek, de egy regényhez kevesek. Így egyben már kiadnak egy egészet, és Eichar jó érzékkel szerkesztette is össze. A három történetet párhuzamosan és nem időrendben sorban meséli el. Így miközben arról olvasunk egyszer, hogy ki milyen pózban és sérüléssel került elő, még éppen látjuk őket fiatalon, reménykedve, kisiskolásoknak mesélve a túrázás és a természet szépségeiről. Élet és halál, egy végtelen körben – még inkább tragikus a történet így.

A végére pedig Eichar előáll a saját elméletével, és annak igazában elképzelve leírja, szerinte mi történt azon a végzetes estén. Nem tudom… hihető, de nincs bizonyosság.

Ami biztos, hogy a regény erősségét adja, hogy tényleg regényszerű, vannak kifejezetten jól megfogott elemei, miközben dokumentumregény is sok beidézéssel, forrással, képanyaggal. Valós krimi, nyugodtan rá lehet mondani.

Jobb-e, mint az a bizonyos időutazós film? Az biztos, hogy sokkal hihetőbb.

Eichar: Halálhegy – Mint krimi: 85% nagyon alapos és gondosan szerkesztett, személyes és regényszerű is.

Szubjektíven: 70% hihető vagy sem, azért kiábrándítóan szimpla a megoldás. A múltbeli részek tetszettek a korrajzzal együtt, Eichar utazása már kevésbé kötött le.