Virtuális valóságban adatszerző, jövőbeli, MI ellen küzdő.

Case volt a legjobb adattolvaj a virtuális térben – nem volt adat és kód, amit ne lett volna képes feltörni. Ám a legjobbak betegsége utolérte, és a megbízóitól is lopni próbált. Visszatartott adatokat, amiket maga akart másnak értékesíteni. Nem ölték meg érte, sokkal rosszabbat találtak ki: idegméreggel töltötték fel, szétmarták a szinapszisait, így már képtelen visszakapcsolódni a rendszerre, noha Case számára az volt az igazi élet, a test csak hús. Minden pénzét egy lehetséges kúra megtalálására költi, el is költözik Japánba, egy olyan városba, ami tele van illegális fejlesztésekkel és klinikákkal, de a gyógymód nem létezik. Míg fel nem keresi a titokzatos Armitage, és gyógymódot ajánl. Nem pénzért, munkáért. Azt kell tennie, amiben a legjobb volt: lopni, most nekik.

Meghatározó sci-fi volt a Neuromancer, ami megnyerte a Nebula és a Philip K. Dick-díjat is. De a díjakon túl, abban mérhető, mekkora mérföldkő volt, hogy miképpen él tovább és mennyi mindent megihletett ez a történet. Gibson lerakta vele a cyberpunk alapjait, és Keanu Reeves igencsak hálás lehet neki, mert nélküle nem lenne Johnny Mnemonic vagy Mátrix sem. (Nekem az Altered Carbon is beugrott, az is nagyon ebben gyökerezik.)

Kicsit bajban is vagyok, mert én az utóéletet ismerem, abból sok elem része a kamaszkorom meghatározó történeteinek. Hogy is tudnék saját jogon nézni erre a történetre, amikor gimnazistaként a Mátrixot néztük oda-vissza?

Azt nagyon tudom értékelni, és érzékelem is, ebből hogyan jöttek azok a történetek, amelyek fontosak számomra. Csak éppen azok mások, bővítettek vagy másfelé haladtak, és nekem az a norma. Most ez olyan, mintha az unokából akarnám felmérni, milyen volt a nagyapa és az öreget próbálnám szeretni, miközben az unokába vagyok szerelmes. Végig az volt, amin pörgött az agyam, hogy ez meg az a jelenet mi mást juttat eszembe. Természetesen semmi sem ugyanolyan, ez egy saját történet, ez az eredeti, de szinte minden ismerős máshonnan, mert gondolták tovább, új történeteket írtak.

Az általam ismerteket annyira szeretem, hogy ahhoz mérve ennek a cselekményét nem nagyon tudtam szeretni. A világa megfogott, nagyon kidolgozott és tényleg tele van ötlettek. De hogy mit alkot Case és a társai, az nem nagyon tudott lekötni. Egy-egy elem nekem megfoghatatlan is – mondjuk az, ahogy feltörik a virtuális térben a kódokat. Úgy működik ott az agy, mint egy pendrive, amin ott a szükséges program?

Újabb gond, hogy egész mást láttam meg a szereplőkben, mint amit valószínűleg kellett volna. Case pl. számomra egy modern drogos volt, aki a virtuális létre van ráfüggve. Nem véletlenül hangzik el olyan sokszor a csak test tétel is, nekik nagyon nem az a lényeg, hanem a Sprawl. Nem is tudok róla szinte semmi mást: az a fő motivációja, hogy megint létezhessen a virtuális világban, ne börtönözzék a testébe.

Követhető, változatos, részletesen megírt kötet, de nincs túlírva sem. Pörgeti az eseményeket, a szereplők mozgásban vannak – nem rossz történet ez.

Sajnos, akárhonnan nézem, mindig ugyanazt a csontot fogom rágni. Tudom, hogy jó könyv és értem, miért meghatározó, de én az utódait szeretem. Ready Player One, Mátrix, Valós halál – azokhoz képest ez nekem kevésbé izgalmas.

Gibson: Neuromancer – Mint sci-fi: 85% meghatározó regény, a zsáner alfája. Cselekményben és világépítésben is erős.

Szubjektíven: 50% érdekes volt egyszer, de nekem végig az volt a lényeg, hogy miben és hogyan él tovább a sztori.