Fülszöveg:

1918, ​Dublinban tombol a spanyolnátha, Írországot feldúlta a háború és a járvány. A kórház szülészetén Julia Power nővérnek nincs elég embere, miközben a várandós anyákat, akik elkapták a szörnyű vírust, közös karanténba zárják. A nővér körül felbukkan két kívülálló, dr. Kathleen Lynn, aki állítólag lázadó és keresi a rendőrség, és egy fiatal önkéntes segítő, Bridie Sweeney.
A három nő három nap leforgása alatt megváltoztatja egymás életét. A szűkös, sötét szülészeti osztály lakóit a járvány megtizedeli, de a rettegéssel teli világban újszülötteknek adnak életet. Az anyák és a személyzet kifogyhatatlan gyengédséggel, emberségesen teszik a dolgukat, helyt állnak a lehetetlennel határos helyzetben.
Mindig van remény, és nincs olyan szörnyűség, amiből ne lenne kiút – üzeni nyomban klasszikussá vált új regényével Emma Donoghue.

Szerintem:

Van bőven horog, amivel ez a regény be tud rántani: az egyik maga a szerző. Emma Donoghue A szobával sok mindent besöpört, és simán jó PR szöveg még, hogy A szoba írójának új regénye.

Másodszor, a spanyolnátha járvány idején játszódik. Nagyon könnyen áthallani az akkor történteket arra, amit napjainkban tapasztalunk. Még az olyan kis részletekben is, ahogy a kormány próbál valami gyógymódot felmutatni és rábeszélni az embereket. Ott a hagymaevés, ágyban maradás, maszk viselése, sok kézmosás volt a recept, mi meg oltatjuk magunkat. (A maszk és kézmosást meg nem kell külön magyaráznom…)

Harmadszor, a sorok között azért elég komoly bűnök bújnak meg. Engem érdekelnek az olyan történetek, amikor az egyház visszaéléseit tárják fel. Ez is ilyen. A Julia mellé segédként érkező Bridie egy apácák fenntartotta árvaházban nő fel, és még mindig a rend gondnoksága alatt él – 21-22 évesen. Ahogy megnyílik és egyre többet elmesél az életéről, úgy válik egyre szörnyűbbé a kép. Itt sikerült megvalósítani az ipari rabszolgaságot – csak éppen az egyház leple alatt, beállítva emberbarát tevékenységnek. Nem is tudom, mi akasztott ki legjobban. Ahogy pl. a gyerekek ellátását fizeti az állam, ennek ellenére a gyerekek alig kapnak enni, rosszak az életkörülményeik, és amint van egy kis értelmük, már dolgoztatják őket? Még ez sem elég – fiatal felnőttként maradniuk kell, ledolgozni a neveltetésük költségeit – miközben ez eleve fizetve volt, és addig is dolgoztak. Vagy az a sok szexuális visszaélés? Bridie olyan történeteket mond, hogy a hajam égnek állt, noha nem ez az első történet, amit arról olvasok, hogy mit kellett ezeknek a szerencsétleneknek túlélni – már, aki túlélte.

Az érdekes témákon túl van egy nagy ötlet az elbeszélésben is. Mindössze három nap történetét kapjuk meg, és ez alatt rengeteg orvosi esetet, drámát és személyes történetet pörget meg a szerző. Kb. mintha egy orvosi sorozatban tömegbalesetes rész lenne, és minden doktor rohanna, és sosincsenek elegen, miközben a betegek egyre csak jönnek. Már az elején megindul a hajsza, és rohanunk végig a cselekményen a szereplőkkel.
A vége is olyan, hogy csak néztem ki a fejemből. Mi lesz most a szereplőkkel? Érdekelne, olvastam volna tovább is. Van drámai tetőpontja, tanulsága, de csak kiragadott pár napot több nő életéből, aztán magára is hagyja őket – minket meg egyedül a kérdésekkel.

Izgalmas orvosi regényként. Sorra jönnek a vészhelyzetek és nehéz szülések, és a személyzetnek borzalmas viszonyok között kell minél több életet megmentenie. Belegondolni is rossz, akkor milyen veszélyes volt a szülés, és itt látjuk is, miért. Folyik bőven a vér, van tragédia is, de nem lesz túl sok, nem érzéketlenedünk el, mert mellette ott van a siker és a boldog pillanatok is.

Nagyon olvastatta magát, folyamatosan húzott előre a cselekmény és a lendületes szöveg. Van benne egy-egy magvas gondolat is, és frappánsak a leírások, bár nem azokra hagyatkozik. Sok párbeszéd, magyarázatok és a személyes hang is megvan.

A szereplők valósággal az ember bőre alá eszik magukat. Miközben Julia az, akit nagyon alaposan megismerünk, szépen megvillannak körötte a többiek is. A háborúba szinte belepusztult öccs, a lendületes doktornő, az életvidám Bridie, a férjétől tartó vagy a gyereket nem igazán akaró kismama, és még sorolhatnám. Sok-sok esendő ember, és jó abban a szerző, hogy ambivalens személyiségjegyeket adjon a mellékszereplőknek. Az éjszakás nővér pl. apáca és mélyen megveti az osztályon levő lányanyát, a megszületett babát legszívesebben már el is temetné, és nem is tesz lakatot a szájára. Mégis, gondosan ellátja mindkettejüket és teszi a dolgát.

Ami azért sok volt, hogy elkezdi az LMBTQ szálakat halmozni. A doktornő élettársa egy nő, Bridie és Julia a második nap végére rákapnak a csókolózásra, és Julia fejében az is megfordul, hogy az öccse azért roppanhatott bele a mellette meghalt barátja elvesztésébe, mert akár több is lehetett köztük barátságnál. Annyi jó dolog van a regényben, nem értem, ezen a téren miért esett át a ló túloldalára.

Szerettem ezt a regényt – eddig egy könyve sem tetszett annyira, mint a már sokat emlegetett A szoba, de ez felér ahhoz.

Idézet:

– Tudja, hogy az ápolónőnek melyik a legfontosabb testrésze?
Brigid értetlenül nézett rám.
– A keze? A lába? – Az arcomra mutattam, miközben kifejezéstelen képet vágtam. – Ha egy ápolónő arcára kiül az aggodalom, akkor a beteg is aggódni fog. Ügyeljen a vonásaira!

Tanulni az ellenségtől is szabad.