Fülszöveg:

Három ​testvér néhány órája magára maradt a világban, de megesküdtek, hogy soha senki nem választhatja el őket egymástól. A legidősebb Siméon, tizennégy éves. Cingár, barna szemű. Különleges ismertetőjele: intellektuálisan koraérett, már az érettségire készül. A középső Morgane, nyolcéves. Barna szemű, elálló fülű, osztályelső. Különleges ismertetőjele: a felnőttek minduntalan elfeledkeznek a létezéséről. A legkisebb Venise, ötéves. Kék szemű, szőke, elragadóan bájos. Olyan kislány, amilyet mindenki szeretne magának. Különleges ismertetőjele: forró szerelmi történeteket játszik el a Barbie babáival. A Morlevent gyerekek nem hajlandók a sorsukat az első jöttment szociális asszisztensre bízni. Az a cél hajtja őket, hogy kikerüljenek a gyermekotthonból, ahová elhelyezték őket, és családra leljenek. Két személy lehetne a gyámjuk. Csakhogy eleinte egyiknek sem fűlik hozzá a foga. Aztán meg egyszerre mindkettőnek. De az egyik nem túl rokonszenves, a másik meg felelőtlen, ráadásul… Ja igen! És ez a két személy ki nem állhatja egymást.

Amikor az egyik szemem sír, a másik nevet. Akár még egy jeleneten belül is képes arra az írónő, hogy beletépjen a szívembe, miközben valami más momentummal megnevettet. Személyiségzavaros érzés, de nagyon működött.

A történet egyszerű és adott a komikus elem: a három kis árva együtt akar maradni, ezért soha nem látott féltestvéreik lesznek a remény, hogy valaki hajlandó a gyámjuk lenni. Ők persze nem egyszerű esetek és megindulnak a komikus események. Pl. Bart barátja roppant féltékeny, így képesek eljátszani, hogy a gyerekek a szomszédasszonyéi. A nő meg mikor toppan be? Persze, amikor a barát is jelen van, és jön is a nagy félreértések vígjátéka.
Majd Murail bedobja, hogy Simeon nagyon beteg és a papírzsepit kell előkeresni. Annyira nem azt érdemelné, és annyira küzd majd az életéért. Bart, ahogy tud mellette van, és mondhatni hősies nagytestvérré érik, bár azért megőrzi a szórakozott, felnőni nem akaró fiatalember imázsát is. Itt különösen megvan az a bizonyos kettősség: sírnál, de biztosan alkotnak valami olyat mellette, amin meg mosolyogni kell.

Így egy különös elegy jön létre. Murail több komoly családi témát és problémát is tárgyal, de olyan kedvesen és gyakran humorral, hogy azzal el tudja venni a drámák élét. Pl. a már emlegetett szomszéd, akit a férje ver – és akinek Bart ad Xanaxot, hogy a férje ételébe főzve lecsillapítsa a férfit. Miközben kemény helyzet, és félszavakból érezteti, milyen pokol folyik ott, tesz mellé valamit, amin lehet mosolyogni.

Rövidnek éreztem, ami érzelemben nagyon gazdag volt. Igazság szerint túl sok cselekmény nincs benne, de nagyon jó jelenetekkel van megtöltve és a testvérek emberileg vannak profin összerakva. A komoly szemész, az életművész öccs, meg a kisgyerekek, akik mind más karakterek. Ez egy olyan könyv, ahol simán kimondanak olyat, hogy a 4 testvér körül a kék szeműek szépek és hülyék, a barna szeműek rondák és okosak – és senki nem sértődik meg. Annyira lehet mindenkit szeretni – ok, talán csak Bart féltékeny barátját meg a szomszéd erőszakos férjet nem.

Ahogy a testvéri szeretetről és az összetartásról ír, szívet melengető. Ebbe belefér az is, hogy egyesek marják egymást, vagy éppen féltékenyek egymásra. Murail nem él rövidítő utakkal, érzelmi sokszínűséget kapunk és ettől hiteles.

Könnyű olvasni és az a francia báj, amit főleg a filmjeikben szeretek, itt abszolút megvan. Úgy tudom kellemes olvasmánynak nevezni, hogy a témája nagyon nem az.

Végül, az valami csodálatos, hogy hány hangsúllyal hangzik el a könyvben az Oh, boy! felsóhajtás. Egy ponton azzal kezdtem szórakozni, hogy egy gondolattal tovább bővítettem, hogy mennyi árnyalata lehet. Fájdalom, meglepetés, csalódás, szinte már humoros ráeszmélés.
Ha nem írtam még volna, nagyon illik a borító is hozzá.