Családos, nyomozós, autistaként boldogulós.

Christopher jó megfigyelő és kiváló érzéke van a természettudományos tárgyakhoz. 15 éves, és már érettségizni akar matematikából, majd fizikából is. Ugyanakkor Christopher autista, aki lekapcsol, ha túl sok hatás éri. Dührohamot kap, vagy éppen teljesen összeomlik és üvölt, hozzá sem lehet érni. Speciális iskolába jár, és az apja igyekszik gondoskodni róla. Az anyja pár éve szívbetegségben elhunyt, azóta ketten vannak. Egyik éjjel Christopher meggyilkolva találja a szomszéd kutyáját: egy vasvillával bökték át az ebet. A fiú elhatározza, rájön, ki tette és felelősségre vonja. Erről naplót is kezd írni, és Sherlock Holmes példaképként használásával megkezdi a kérdezősködést a környéken. Az apja leállítaná, de Christopher makacs. Nem sejti, hogy olyan titok kerül felszínre, mely az egész életét a feje tetejére fogja állítani.

Mark Haddon kötetéről kétféleképpen tudnék írni. Egyrészt, képes lennék egy oldalt megtölteni azzal, hogy elmesélem, miért jó regény és érdemes elolvasni. Másrészt, annyira mérges lettem a végére, hogy akár azt is ecsetelhetem egy jó darabig, mi az, ami a végére annyira kiábrándított, hogy legszívesebben kidobtam volna a könyvet.

Az első pont, hogy nem lehet könnyen meghatározni, milyen zsánerű regénnyel állunk szemben. Adná magát, hogy a krimihez közelítsem. Hiszen Christopher komolyan veszi, hogy ő nyomoz és keresi a gyilkost. Igaz, hogy egy kutya gyilkosa, de abban egyet tudok érteni a gyerekkel, hogy ez az élet is számít, és egy kutya sem érdemli meg, hogy egy ember büntetlenül megölje. Szóval, simán el tudnám fogadni kriminek, attól függetlenül, hogy nem ember gyilkosát keresik. Csak éppen Christopher autista, és a nyomozása olyan, mintha egy kisgyerek játszana. Kérdezgeti a szomszédokat, nem láttak valamit? Nem éppen izgalmas bűnügyi történet.

Másodszor, érzékenyítés és ahogy bemutatja, milyen egy autista élete. Ebből a szempontból zseniális a könyv. Érzelmileg, a valóságban elhelyezi, Christopher mit és hogyan él meg. Itt van, amit tud, és ami elválasztja a normálisaktól. Ahogy pl. megmutatja, hogy a túl sok inger mit vált ki belőle és akaratlanul is mit reagál, átélhető, érthető és közel hozza az olvasóhoz az autizmus világát. Az egész felépítése, a példák és Christopher egyedi gondokozása: simán kézbe lehetne adni ezt a könyvet, és az olvasó át tudja belőle érezni, milyen ez a betegség.

Csak. A végére nekem hasonló érzetem volt, mint a Virágot Algernonnak befejezése után. Mélyen tragikus, hogy mennyire homokvárnak érzem a gyerek álmait. Egyetem és tudósnak lenni? Esélytelen. Az érettségit le tudja tenni, de szociálisan képtelen arra, amit akar. Ahogy elképzelem a jövőjét: a szülei mellette vannak, amíg élnek. De aztán ott marad egyedül és életképtelenül. Bekerül egy intézetbe. Egyszerűen nem olyan a társadalom, hogy segítené, hogy valóban matematikával és fizikával foglalkozhasson, ahogy szeretné.

Végül, a családi dráma. Ez az, ami teljesen kikészített. Átélhető, hiteles, ahogy kiderül az igazi történet: az életétől és a fia betegségétől kikészült anya viszonyt kezdett a szomszéddal, akivel aztán le is lépett. Az meg írói bravúr, ahogy a krimi féléből átlépünk a családi történetbe. Csak éppen én nem tudok toleráns lenni – ahogy Christopher teljesen az anyja mellé áll, noha az apja volt, aki mellette volt, gondozta és tényleg a lelkét kitette érte. A sztori felmenti a nőt, én nem. Szinte vártam a pofont, hogy Christophernek ajtót mutatnak és visszaviszik az apjához, mert nem tudják elviselni a vele való együttélést, amikor beállít az anyjához és marad. Azért az egyért le a kalappal, hogy az anyja képes felrúgni a boldog kis életét, feladni az állását és a kapcsolatát, hogy most a fiát válassza. Csak akkor nem értem, miért hagyta, hogy évekig kizárják? Nem próbált közös felügyeletet szerezni – néha írt egy levelet, aztán élte boldogan a kis életét. Igazságtalan, hogy ezt számon se kérik rajta. Christopher fel se fogja ilyen oldalról, csak azt, hogy az apja hazudott neki. Tudom, én vagyok a kegyetlen, de az én számon kicsúszott volna, hogy a drága jó anyád miattad ment el és téged nem bírt elviselni már. Leveleket írt, köszönjük, sokra mentünk vele. Meglátogatott? A váláskor kért közös felügyeletet? Felhívott? Nem, nem és nem. Egész egyszerűen bántja az igazságérzetem, hogy én az anyát érzem bűnösnek, a történet meg az apát teszi meg annak. Miközben értem, hogy Christopher gondolkodása más. Neki az a lényeg, hogy az apja hazudott. És érzelmileg a mögötte levő mindent, ami engem felháborít, ő nem fogja fel.

A történet dinamikája, ahogy a kutya leszúrásából eljutunk egy család széteséséhez, parádés. Haddon nagyon érzékenyen és átélhetően formálja a szereplőit. Tulajdonképpen bárki helyébe bele tudnám képzelni magam, és megvannak az érzelmi rugók: a megcsalt asszony, akit otthagyott a férje. Gyereke nincs, így a kutyáját kezdi el agyonkényeztetni és szeretni. Az anya, akinek túl sok a beteg gyereke és elmenekül. De lelkiismeretfurdalása van, írja a leveleket.

A szöveg gördülékeny, egyedi. Nem csak tartalmas a sztori, de jól is lett megírva.

Igen, értékes regény és tudom dicsérni, de akkor is marad a rossz érzésem, amivel letettem.

Haddon: A kutya különös esete az éjszakában – Mint kortárs: 85% érzékletesen megmutatja, milyen az autizmus belülről. Ül a fordulat, és lélektanilag remekül fel van építve.

Szubjektíven: 50% sokkal többet mond és megvan a maga értéke, de annyira felhúzott a vége, hogy nem tudom értékelni.

Idézet:

És az intuíció az, amit az emberek használnak a döntéshozatalnál. De a logika segíthet a pontos válasz kidolgozásában.