Fülszöveg:

Ahogy ​leköszön a tél, egy nő holtan végzi minden évben.

Négy hónap telt el a Kert felrobbanása óta, ahol a Pillangók néven ismert fiatal nőket tartották fogságban. A három FBI-ügynök, Brandon Eddison, Victor Hanoverian és Mercedes Ramirez még mindig a történtek hatása alatt áll, és a túlélőknek próbál segíteni abban, hogy hozzászokjanak a kinti világhoz. A tavasz közeledtével a gyógyuló Pillangókra hosszabb és melegebb napok várnak. Az ügynökök számára azonban a küszöbönálló olvadás egy rémisztő dologgal is fenyeget: azzal a vérfagyasztó bizonyossággal, hogy az országban valahol egy újabb fiatal nő holtteste bukkan majd elő egy templomban, elmetszett torokkal, virágokkal feldíszítve.

Priya Sravasti nővére évekkel ezelőtt lett a gyilkos áldozata. Az édesanyjával arra készülnek, hogy elköltöznek Amerikából, és új életet kezdenek. De amikor Priya a sorozatgyilkos látóterébe kerül, a felállás megváltozik. Kizárólag az ő segítségével találhatják meg a gyilkost – de vajon a lány tényleg annyira vágyik az ügy lezárására, hogy az életét is képes kockára tenni miatta?

Idézet:

Az életünk nem lesz jobb varázslatos úton, viszont mi jobbá tehetjük.

Szerintem: 

Hallottam már, hogy Hutchison nem tudta a folytatásban hozni A pillangók kertje szintjét, de azért erre nem voltam felkészülve. Olyan mélyrepülés, mintha nem is ugyanaz lenne a szerző.

Egyrészt, új történetet és hősnőt kapunk. Priya a testvérét vesztette el egy sorozatgyilkos ténykedése folytán – és ugyanaz viszi a nyomozást, akik a pillangók kertjébe is kiszálltak, és kihallgatták a lányokat. Ilyen laza a kapcsolat – plusz Inara és Priya összebarátkoznak, és így kapunk híreket arról, mi lett a Kertésszel és a fiával. Röviden? Ötlettelen, olcsó megoldást választott a szerző és a lányra sem ismerni rá korábbról. Volt benne egy szerethető szociopata vonás, most meg teljesen szétesett és rossz volt olvasni, milyen dolgok miatt gyötrődik.

Priya története meg semmilyen. Ő csak simán virágokat kap és még mindig gyászol. Nem mondhatnám, hogy nagyon felment attól az adrenalin szintem, hogy vajon a nárcisz után megjön-e a szegfű. Csak a végén kezd el történni is valami – addig meg a nagy semmi. Közben feltűnnek ugyan az FBI ügynökök, de ők is csak tanácstalanok és alig haladnak valamerre. Hol a nyomozás, hol az izgalom? Itt nincs.
Még csak az sem jött össze, hogy a gyilkos izgalmasan beteg legyen. Még így is az ő fejezetei kötöttek le legjobban, amikor elmeséli, hol látta meg a lányokat és hogyan végzett velük – csak éppen annyira ismétlődik a séma, hogy azt is untam.

Akkor nézzük összesítve:
– cselekmény: untam és ötlettelen.
– szereplők: túl sokat szenvednek, és inkább ellenszenvesek, mint szimpatikusak. Még azok is, akiket korábban kedveltem. Túl egyértelmű az is, ki a jó meg a rossz. A gyilkos is szürke kis átlagos, hiába igyekszik valami csavart azért tenni a szerző.
– stílus: alapvetően csajos és érzelmes. A szereplők lélekrajzára koncentrál, túlírt.

Nem volt húzása, untam is. Egy része még megvan, mivel megvettem, el is fogom olvasni, de ezek után semmi jóra nem számítok.