Fülszöveg:

Mélyen az Elveszett Birodalmak földja alatt egy másik világ rejtőzik. Ez Mélysötét, ahová soha nem hatolhat le a fenti nappalok fénye, ahol mit sem érnek a felszínlakók erényei, ahol a legnemesebb lovag is csupán préda lehet. De itt, az elmondhatatlan borzalmak világában is kitűnik egy nép, mely kegyetlenségével felülmúlja a sötétség lényeit. A drowk, egy valaha tündöklő faj elátkozott és elkorcsosult fattyai építették Menzoberranzzan városát, Mélysötét torz ékkövét. Életüket át- meg átszövi az intrika, melynek nem ritkán egész családok esnek áldozatul. Ebbe a könyörtelen világba születik Drizzt Do'Urden, hogy félredobva szégyenteljes örökségét, minden idők legnagyobb hősévé váljon. Addig azonban nem csupán e különös vidék szörnyetegeivel kell megküzdenie, de önmagával is…

Szerintem: 

Fantasy, elgondolkoztató részek, izgalom – találtam egy sorozatot, amivel jó darabig elszórakoztathatom még magam. Amit a zsánerben szeretek, ebben megvolt.

Egy teljesen új világot ismerhettem meg, a Földmély sötétjét, ahol a sötételfek a Pókkirálynőnek hódolva élik a maguk ármányokkal teli életét. Házak vannak, mindnek az élén az Anya áll, aki azért küzd, hogy a családja minél rangosabb ház legyen az összes között. Be is vannak sorszámozva. Kapunk elemeket a vallásból, a háztartások felépítésből, az iskolákból, az egész életvitelükből, építészettel és mindennapokkal. Miközben részletes, egyedi és érdekes, még tér is marad benne, hogy Salvatore tovább írja a világot is.

A cselekmény is pörög, több szálon vezetett és más-más izgalmakat tartogat. Egyrészt, Drizzt nevelődik és egyre veszélyesebb körülmények között kell életben maradnia. Egyre nagyobb harcos, bőven látjuk a csatáit és a küzdelmeit.
Közben van a családok közti harc, legalább annyi ármánnyal és mágiával, mint karddal. Plusz, egyes mellékszereplők is sütögetik a maguk pecsenyéjét: van bosszúra áhítozó Mágus, van hű barát, árulók és áldozatok.
Végig izgalmas tud lenni, és jó helyeken vannak a csavarok. Ezek szépen elő is vannak készítve, és még akkor is drámai tetőponton van a felfedésük, ha az Olvasó tudja vagy sejti is, mi lesz a csavar: pl. Drizzt apjának személye, vagy az Arcnélküli igazi személyazonossága.

A kalandokon túl elgondolkoztató is tudott lenni. Drizzt ösztönösen egy más értékrendet követne, mint amire nevelik. Jó és Rossz kérdése itt egy egészen más megközelítést kap, hiszen elvileg a társadalom határozza meg mi a helyes és a követendő. Itt pedig gyilkosság, ármány és kegyetlenség nagyon is elvárt és elfogadott. Drizzt nem ilyen, a maga kis módszereivel küzd is ellene, így a társadalomban nem lehet helye, csak áldozatként. Olvasóként Drizzt embersége, amivel lehet azonosulni, annak ellenére, hogy a regény rendszerében ő a kívülálló ez által.
Nagyon sok a gonosz, de a regény világában sikeres és irigyelt karakter, mint Drizzt anyja vagy a nővérei. Mivel hidegek, számítók, sokkal élettel telibb és izgalmasabb alakok tudnak lenni. Én szórakoztatónak találom az antihős történeteket, és itt is megvoltak az izgalmas pillanatok.

De említhetném azt is, hogy ez egy nőuralomra épülő társadalom meséje is. Férfiak és nők között akkora szakadék tátong, hogy nagyobb szinte nem is lehetne. Van benne egy mondat, ami nagyon meg tudott ragadni. Drizzt nővére, aki az első évtizedben nevelte a kis elfet, egyszer azon mereng, mi mindenre lenne képes az öccse, ha nem szorítanák korlátok közé. Nekem nagyon benne is volt a történetben, hogy mindegy, férfi nyom el nőt, vagy a nők a férfiakat, sok tehetség és lehetőség vész oda, és mennyivel jobb lehetne az egyenjogúság…

Vagyis: jó történet, izgalmasan megírva, jól felépített és további lehetőségeket rejtő világban, izgalmas karakterekkel – és még agyalni is volt min. Fogok én még Drizzt kalandjairól olvasni.