Fülszöveg: 

Egy rendőrbíró Anita Blake segítségét kéri egy folyamatban lévő gyilkossági nyomozáshoz. Első látásra minden bizonyíték arra mutat, hogy egy fiatal vérleopárd a lehető legvéresebben és vadállati kegyetlenséggel kivégezte a saját nagybátyját. Mivel az eset egyértelműnek tűnik, a kivégzési parancs már meg is érkezett.

Anita éles szeme azonban rögtön kiszúrja, hogy a bizonyítékokkal valami nagyon nincs rendben. Ezért, a helyi erők sürgetésére és az elhunyt családtagjainak elkeseredett bosszúvágyával nem törődve, nyomozni kezd. Hamarosan ki is derül, hogy az eset mégsem annyira egyértelmű, mint amilyennek első pillantásra mutatta magát. Az idő Anita ellen dolgozik, a városka kis közössége pedig egyre jobban retteg a természetfeletti lényektől, miközben igazságtételt követel.

Szerintem: 

600 oldal, túl soknak érzem most. Pedig hosszú ideje ez a legsikerültebb rész a sorozatból, és mégis. Sose lesz már Anita Blake olyan, mint kezdetben?

Azt mindenképpen tudtam értékelni, hogy most nem a szerelmi téma a regény vezető eleme. Anita rendőrbíróként lesz felkérve egy gyilkossági ügy ellenőrzésére, és próbálják bizonyítani, hogy a letartóztatott vérleopárd ártatlan. Nyomozgatnak, helyszínt elemeznek, és legfeljebb ritkán kerül szóba, hogy milyen extrém a nő magánélete.

Csak aztán a nyomozás belassul és szinte nem is lesz már. Segítségként érkezik Olaf, majd befut Edward is. Onnantól kezdve már azt ragozzák, hogy lehet-e valami Anita és Olaf között. Vannak szópárbajok, agyament eszmefuttatások – kicsiben még tetszett is. Ahogy Irene Adlernek becézi Olaf Anitát, vagy ahogy a pszichopata próbálja a többiektől megtudni, milyen egy kapcsolat és randikon agyal, azon még nevetni is tudtam. Bár a cselekmény lenne közben izgalmasabb, és ne a magánéletüket tárgyalnák…

A tényleges cselekmény szinte eltűnik, csak a végére van egy kis gyorsulás. Sajnálatomra Hamilton aztán összecsapja a végét, alig 1-2 fejezetben megtörténik minden, ami előtte 300 oldalon nem – ráadásul a nem visszatérő szereplők nagyját meg is öli. Lesz, akit a rendőrbírók végeznek ki, lesz, akit Olaf intéz el egy nyaraláson, meg sérülésekbe is halnak bele. Nagyon messze van a happy endtől – a besározott ártatlanból tényleg gyilkos lesz, majd hulla. A minden mögött álló nő meg elmenekül, bár Olaf elől nem lehet elfutni… Annyira rossz hangulatban tettem le ezek miatt a könyvet, hogy az még húzott le belőle.

A karakterábrázolásban különben jó az írónő. Az antihősök még mindig jobban állnak neki – Nicky és Olaf párosán jókat tudtam mosolyogni, és Edward is akkor az igazi, amikor a bérgyilkos szociopata énje dominál. Anita egészen lelkizős mellettük, sajnos.

Most volt, amit szerettem a regényben: azért volt krimi is benne. Ha nem is tetszett milyen, de csavar van a végén. Bejött a humora és az antihősöket is szerettem benne. Az meg hatalmas öröm részemről, hogy nem Anita szexkalandjait ragozta az írónő.
Bár valahol szomorúnak érzem, hogy már attól jobban tudok szeretni egy Anita Blake-kötetet, hogy nem az erotika uralkodik benne. Volt ez egyszer jó horroros krimi is… rég…

Idézet:

Arra koncentráljunk, amink van. Az önostorozással csak az energiát és az időt fecsérled.

– Jó, akkor gondoljuk végig, hogy mit jelent neked járni velem.
– Hogy?
– Gondold ki, hogy te mit élvezel, amit mással is együtt csinálhatnál.
– Amit mind a ketten élveznénk?
– Lehetőleg igen.
– Átgondolom – bólintott.
– Jó. Akkor most csatlakozzunk a többiekhez, mert vár a munka.
– Élvezem, amikor együtt ölünk embert. Az lehet randi?
– Nem – ráztam meg a fejemet. – Randin nem csinálunk semmi illegálisat.
– Még nehezebb lesz, mint hittem – sóhajtott.

– Én se becézgettem még soha senkit.
– Lehet, hogy egyikünk sem az a fazon – vetettem fel.
– De azt élvezem, ha téged Irene-nek vagy Adlernek szólíthatlak.
– És nekem sincs vele semmi gondom, csak azt mondom, hogy nekem valahogy nem esik a számra veled kapcsolatban a Sherlock Holmes. Ennyi.
– És úgy érzed, a Moriarty jobb lenne?
– Ha benne vagy, esetleg kipróbálnám – bólogattam.