Fülszöveg:

I. ​Nagy Péter, minden oroszok szeretett és rettegett cárja a halálos ágyán fekszik, de örökösét nem nevezte meg. Az egyetlen felnőtt kort megért fia a cár kegyetlen bánásmódjának köszönhetően évekkel korábban meghalt, unokája pedig még túl fiatal az uralkodáshoz. Ekkor lép elő a cár második felesége, a szegény sorból hihetetlen módon felemelkedett Katalin, aki kellő érzékkel és némi ármánnyal úgy irányítja a sorsot, hogy a cár halála után ő maga kerülhessen a trónra. Ezzel ő lesz I. Katalin cárnő, Oroszország első női uralkodója.
Ellen Alpsten lebilincselő elbeszélése a jobbágyból mosónővé, a cár szeretőjéből pedig a feleségévé váló Marta Skawrońska kalandos életét meglehetősen pontos történelmi hűséggel tárja az olvasók elé, A cárnő mégis szinte mesébe illő. A fényűző mulatságok, a kegyetlen háborúk és az udvari intrikák világában egy írástudatlan, de okos és erős nő megváltoztatja a sorsát, és vonzó külsejének és hihetetlen lelki erejének köszönhetően Európa egyik legnagyobb birodalmának a vezetőjévé válik. Ilyen történetet csak maga az élet írhat.

Szerintem:

Úgy tűnik, az orosz cári családnak se kell botrányokért a szomszédba menni… Nagy Péter cárról ugyan tanultam történelem órán, de ott a nagy reformer és az államférfi rajza domborodik ki, itt sokkal árnyaltabb képet kapunk a cárról.

A főszereplő azonban nem ő, hanem a 2. felesége, Marta, akiből később I. Katalin lett. Egy karriertörténet, ha úgy tetszik. A szolgának született nőnek aztán kijutott a pofonokból: cselédként a gazdája rendszeresen erőszakolta; amikor végre jobb helyre kerül a gazda meggyilkolása után, a család fia elcsábítja, házassággal hitegeti, de csak teherbe ejti és eldobja, kész csoda, hogy mindig talpra tudott állni, folytatta és mosónőből cárné, majd cárnő lett.

Téves azonban azt gondolni, hogy Marta és Péter között egy nagy, romantikus szerelmet találunk. Volt kémia, megvannak a maguk pillanatai, de ez egy olyan kor, amikor a férfi dominál, a cár meg az egész országát vasmarokkal vezeti tűzön-vízen át. Marta túlélő, a szeretője későbbi férje mellett is. Megtanulja lenyelni, ami nem tetszik neki. Mert bizony bőven van botrány, neki nem tetsző lépés: Péter szeretőket tart, egy-egy teherbe esettet a feleségének kell istápolni, miközben szifiliszt kap a férjétől, sorra halnak a gyerekei, Péter meg halálra kínozza az elsőszülöttjét és Marta tünteti el a nyomokat – amikor meg egyszer ő tart szeretőt, a férfi fejéből Péter asztali díszt csináltat neki.
Ez mozgásban tartja a könyvet, egészen izgalmas tőle. Átérezteti a kort, amikor a cár diktátorként tett, amit csak akart. Mivel Marta nagy utat jár be, a társadalom felépítéséből is ad képet. Kinek milyen joga van vagy nincs, és hogy írhat át mindent a több hatalommal bíró óhaja és sóhaja.

Csak éppen egy kemény kor kemény emberekkel és sok hatalmi játszmával: tud itt valaki szimpatikus lenni? Nekem nem nagyon. Vannak jó pillanataik, de leginkább az maradt meg róluk, ami megvetendő. Mindenki gyűjti magára a szennyet és elhallgattatja a lelkiismeretét, még az is, aki megveti ezért magát.
Alpsten ügyesen építi a karaktereket, és jó érzékkel dönti el, kinek ad nagyobb hátteret és kinél elégszik meg egy-egy felszínes képpel. A legjobb példa nekem a páros egyik lánya, aki szép és rafinált, de bosszúálló és botrányos is. Alig jelenik meg, még kevesebb szöveget kap, de mély nyomokat hagy. Péter és Marta pedig kapják a további rétegeket, és ők változnak is, ahogy telnek az évek.

Érdekes, ahogy a történelmet használta az írónő. Jelen van, meghatározza az életüket, de nem azon van a fókusz. Bár tudjuk, hogy éppen milyen háborút vív Péter, de a nő szemszögéből látjuk, így nem az indokok, hadállás, a történelem a lényeg, hanem hogy az majd hogyan hat a cár kedélyére, a házasságukra.
Amit kiemel, ahogy már írtam is, a magánéleti botrányok.

Érdekes volt, a maga módján szórakoztató is, de valahogy rossz érzéseket hagyott bennem. Talán, tényleg hiányzott nekem egy szereplő, akivel jobban együtt tudok érezni.