Fülszöveg:

A ​maine-i Castle Rock furcsa események és szokatlan látogatók szemtanúja volt az évek során, de van egy történet, amelyet soha nem mondtak el… eddig.

Castle Rock városából három úton lehet feljutni Castle View-ba: a 117-es úton, a Pleasant Roadon és az Öngyilkosok lépcsőjén. A tizenkét éves Gwendy Peterson 1974 nyarán minden egyes nap felfut a lépcsőn, hogy új életet kezdhessen és megszabaduljon iskolatársai zaklatásaitól. Egy napon egy idegennel találkozik, a férfi fekete farmerban, fekete öltönyzakóban, fehér ingben, fején elegáns kis fekete kalappal ül egy padon és olvas. Egy nap azonban az idegen megszólítja lányt, és átnyújt neki egy különleges dobozt. Gwendy élete pedig végleg megváltozik, mert a világ sorsáról kell minden egyes nap döntenie, de eljön majd az az idő is, amikor rémálmai lesznek arról a fekete kalapról…

Szerintem: 

Egy olyan Stephen King-történet, ami miatt kicsit fogom a fejem. Nem pont olyan történet, amit várnék a szerzőtől. Talán kicsit… könnyedebb és súlytalan? Egy érdekes ötlet, sok misztikum és finom szinte horror, de valahogy nem elég rémisztő, ha King a szerző.

Ez nem jelenti azt, hogy ne szerettem volna olvasni. Gwendy olyan hősnő, akivel könnyű azonosulni. Céltudatos, kedves, és amiket a doboz által kap, nem száll a fejébe. Tevékeny hősnő, akit gyerekként és kamaszként kedveltem. Ellenáll a kísértésnek, jót akar és csak egyszer hatalmasodik el rajta a kíváncsiság, utána tanul a leckéből. A felnőtt egy fokkal kevésbé áll közel hozzám, de úgy alig ismerhetjük meg.
Kicsit talán Pandora és az ő dobozának a története rémlik fel előttem, csak Gwendy kitartóbb a görög mitológia hősnőjénél.

A cselekményt jól húzza előre, hogy belengik a kérdőjelek és a misztikum. Végig az a félelem, ami a lány vállát nyomja. Pontosan nem tudjuk mi sem, mi történhetne, és a lány rettegése ragadós. Közben meg zajlik a felnőtté válás, iskolai évek és a nagy, első szerelem. Ha nem lenne az a Kingre jellemző közeledő baljós érzet, még lányregénynek is elmenne.

De ott van a horror, a háttérben. Már a tetőpont előtt: az Öngyilkosok lépcsője, és ami az egykori baráttal történik. A szekta.
Azzal is bajban vagyok, hogy mennyire tetszik, ahol lecsap a horror. Nem úgy és ott, ahogy vártam. Komolyan azt hittem, a végén meg lesz nyomva a fekete gomb és hello, világvége. King egyes művei után nekem simán benne volt, bár tudom, hogy van folytatása a kötetnek. Nem a misztikum lesz a rettenet, hanem a hétköznapok. Egy nemi erőszakoló hozza el a lány életébe a töréspontot, öli meg a barátját – aki helyes, rendes srác és sajnálni tudtam annak ellenére, hogy igazából üres karakter. Csak egy jófiú, akit Gwendy szeretett. Ez nekem inkább Dean Koontz-húzás: nála is az ember az ijesztőbb, nem a tudomány vagy a misztikum. King gyakrabban csapja le a misztikumot ijesztő elemként. Itt nem.

Most aktuálisnak érzem a meséjét is. Milyen félelmetes az, hogy valakinek annyi hatalma van, hogy megnyom egy gombot és azzal vége a világnak. Van egy pont, amikor Gwendy ki is mondja a tanárnőjének, hogy vannak ilyen gombok. Az amerikai és a moszkvai elnöknek is.
Ahogy szinte meseként arról szól, hogy milyen könnyen vége lehetne mindennek, és mekkora felelősséggel tartoznak, akiknek ilyen hatalmuk van… most megfogott.

Gördülékeny, jól olvasható és gondosan szerkesztett kisregény. Ha simán Richard Chizmar történetként olvasom, nem lenne bennem csalódottság. De ott volt Stephen King neve, így azért kevesellem, bár ezt félretéve tetszett.

Idézet: 

Az egész emberi fajt ez jellemzi a legjobban: mindent meg akar ismerni, mindent ki akar próbálni. A felfedezés, Gwendy! Ez a betegség és a gyógymód is egyben!

Gwendyben egy gondolat merül fel (most még újszerű a maga felnőttességében, de később fárasztó igazsággá válik): a titkok csak gondot jelentenek, talán a legnagyobb gondot mind közül. Ránehezednek a gondolataira, és helyet foglalnak el a világából.