Fülszöveg:

Jubileumra készülődik Hettikánia cirkuszbirodalma: Luigi King uralomra jutásának harmincadik évfordulóját ünneplik meg fenségesen.

Van mit ünnepelni! Az egykori cirkuszigazgató az áldott nép szívére hangolódván csodásan fölvirágoztatta Cirkuszhazát: szerte az országban rózsaültetvények virítanak (s így munka is jut mindenkinek), a gáncsoskodók már csak magukban (vagy külföldön) gáncsoskodnak – mert hogyan is lehetne egészséges lélekkel piszkolni azt, ami maga az egészség, őszinteség, szépség, hazaszeretet és férfias erő?

Nehéz nap áll Hettikánia Porondmestere előtt, de ő bírja a gyűrődést ennyi év után is: kufircol (majdnem), frappáns interjút ad, nép közé vegyül, eszik, iszik, bohócorrot tesz fel, főtanácsadójával konzultál, kufircol (tényleg) és így tovább. A végére, mi tagadás, kicsit elfárad. Mert hiszen ő is emberből van, még ha különleges anyagból gyúrta is a hettikán történelem.

Szerintem:

Először is, szatíraként jónak tartom a könyvet. Abszolút a sorok és a történet mögé lehet látni, és el lehet fejtegetni, mi micsoda. Már csak azért is jó, mert a szatírákat nagyon nem szeretem, és mivel ezt nagyon nem szerettem, jól hozza a zsánert.

Van-e értelme a cselekménnyel foglalkozni? Látszólag Hettikánia és Luigi King cirkuszbirodalma a téma, de elég keserűen azt is mondhatnám, hogy az is egy nagy cirkusz, amiben élünk. Persze, jön a szerető, van családi megbeszélés és fellépés, van tényleges cselekmény, de nagyon nem az a lényeg. Hanem, amit ezzel elmondanak a mi valóságunkról és a mi cirkuszunkról. El tudom képzelni, hogy valaki az áthallások nélkül, csak Luigi történetéért olvassa, de azzal az egésznek a veleje tűnik el.
Maró, nem esik jól, de igaznak érzi az ember.

Ami miatt szenvedtem a kötettel, hogy hiába olvastam így, azért csak megismertem a King családot és a körötte levőket. Olyan szinten tudtam utálni őket, hogy az egész véleményemet meghatározza, hogy mennyire undorítónak találtam őket. Pedig, vannak kifejezetten jól sikerült részek: miért nem lehet Luigi hasonmás versenyeket tartani, noha igény lenne rá? Luigi és a felesége közötti dinamika, hogyan és miért változott meg az asszony az évek alatt.

A humora is taszít, pedig értem miért és hogyan vicces. Ahogy a szatírának kell, marva. Csak éppen ez pont az, ami ellök a zsánertől. Én mindig inkább bosszankodni és mérges lenni szoktam, mint hogy nevetni tudjak. Most is.

Végül, nekem nem tetszett a nyelvezete. Iszonyat tömény, rengeteg jelzővel és olyan összetett mondatokkal, hogy nem látom, hol kezdődött és hol a vége. Ezen nem lehet könnyeden végigmenni, ezt alaposan és folyamatosan átrágva, akár újra is kell olvasni. Most nagyon nem voltam erre vevő.

Vagyis, levonva a magam következtetését: nekem nem tetszett, de leginkább szubjektív okokból, a zsánerén belül jónak tartom.