Fülszöveg:

1992 tele, francia Riviéra

Egy fagyos téli éjszakán látszólag mindent megbénít a Riviérára váratlanul lecsapó hóvihar. A humán előkészítő osztály egyik legígéretesebb diákja, a 19 éves Vinca Rockwell titkos szeretőjével megszökik a hó fogságába került kollégiumból.
Soha többé nem látja senki.

2017 tavasza, francia Riviéra

Fanny, Thomas és Maxime, a hajdan elválaszthatatlan barátok a gimi óta nem beszéltek egymással. Az osztálytalálkozójuk most újra összehozza őket. Huszonöt évvel korábban a három jóbarát gyilkosságot követett el, a hullát pedig eltüntették: befalazták a gimnázium épülő tornacsarnokába. A régi tornacsarnokot most lebontják, hogy új épületet emeljenek a helyébe.

Semmi nem állhat az igazság útjába

Szerintem: 

Egy korábbi Musso-regény, és bizony nem is szórakoztatott annyira, mint a frissebb megjelenések. Vannak ugyan ismerős elemek, de összességében nem állt össze annyira a regény.

Alapvetően két idősíkon zajlanak az események: 1992-ben majdnem minden kamasz Vincába volt szerelmes, de Vinca valaki mással járt titokban. Ez aztán tragédiák sorát indítja el, és gyilkosság is történik. A tornaterem falába tetem kerül, és a részt vevő fiatalok élete megváltozik.
2017-ben osztálytalálkozóra gyűlnek össze, és robban a hír, hogy az átépítés miatt ki lesz bontva a fal. Mi több, Stephane, aki újságíró lett, újfent elő akarja venni Vinca ügyét. Vinca, aki a filozófia tanárral, Alexisszel tűnt el 1992-ben és azóta, mintha a föld nyelte volna el a párost. Thomas sikeres író lett, ő is egyike a fiataloknak, akik 25 éve cipelik a titok terhét és ő sem tudja, mi lett egykori szerelmével. Ő is nyomozni kezd – és most dőlni kezdenek a dominók, családi és egyéni sötét titkok derülnek ki sorra.

Kicsit olyan érzés volt, mintha sokat akart volna markolni krimiben a szerző. Mindenkinek van a titka mögött is egy titka, és szinte semmi sem az, aminek egy ponton hiszik. Egyeseknek mások a szüleik is, nem is ölték meg, akiről azt hitték, meg hasonlók. Halmozva vannak a meglepő fordulatok és szinte egyszerre vannak ránk öntve. Túl tömény, túl hihetetlen, és soknak nulla az előkészítése. Pontosan olyan, amit egy krimiben nem díjazok.

Pedig a kettős idősík jó ötlet, ha a múlt annyi szerepet nem is kap. Ott nem megyünk ugyanúgy végig az eseményeken, mint a jelenben. Kiragadott pillanatok vannak, némelyik kifejezetten hangulatos. Érdekes az is, hogy milyenek ott a fiatalok és milyen felnőttek lettek a jelenben. Thomas, akin legjobban látjuk, hogy váltott irányt az élete és mennyit szenvedett – de nem ő az egyetlen, aki képtelen továbblépni. Azt megfogta Musso, hogy terhet cipelnek, hogy nem szabadok, hogy ez mitől fosztja meg őket. (Pl. Thomas magányos és az eredeti karriertervét is feladta, képtelen volt az üzleti tanulmányokkal foglalkozni, be se jutott az eredetileg kinézett egyetemre; Fanny ugyan kapcsolatban él, de nem kötelezi igazán el magát.)

Teljesen nem tudtam együttérezni a szereplőkkel. Még a pozitív karakterek se nyertek meg, és nem is tetszett, hogy mennyi súly lekerül róluk a végére. Mert, mondjuk csak ki, az a hármas megölt és eltemetett egy ártatlan embert. A filozófia tanár nem tett semmit, egy nagy félreértés volt a szerepe, és meg kellett halnia érte. Megölték. Nem vagyok vele kibékülve, hogy ezt meg lehet a regény világában úszni.

Ha már emlegettem, ami olyan tipikusan Musso. A főszereplőnk író, egész életében bele volt temetkezve a regényekbe. Az irodalom és a valóság kapcsolata rajta keresztül itt van, bár most nem az írás és alkotás van a regény középpontjában, mint más történetben.

A leírásokban sok az érzéki elem – Musso gyakran ír illatokról, ízekről. Ennél több gasztronómiát is képes beletenni egy-egy könyvébe, de azért most is szemet szúrt, hogy mennek a kávézóba, mit rendelnek meg hasonlók.

A szövegének megvan a maga lírája. Most ugyan nem kaptam kedvet sok-sok sor kiírásához, de vannak jó képek és mondatok benne. Néha kicsit szépelgő, néha viszont nagyon működik.

El lehetett olvasni, de azért az újabb munkáira szavazok inkább. A top3 regényemben meg Mussótól esélye sincs bekerülni.

Idézet:

(…] azt gondoltam, hogy mindent tudok a szerelemről, mert elég regényt olvastam. Pedig igazán csak az élete során kapott pofonokból tanul az ember.

García Márquez alaptételét fogadtam el: „Mindenkinek három élete van: a nyilvánosság előtti élete, a magánélete és a titkos élete.”

A szenvedélynek pedig semmi köze a szerelemhez. A szenvedély senki földje egy bombatámadástól sújtott, háborús övezetben, valahol a fájdalom, az őrület és a halál határvidékén.