Fülszöveg:

A renegát sötételf, Drizzt do'Urden, a varázslatos párduccal, Guenhwyvarral az oldalán elhagyja szülőföldjét, Menzoberranzan sötéten tündöklő városát. Múltjának iszonyatos emlékeihez képest Mélysötét föld alatti járatai szinte az otthon békéjével kecsegtetik. A két bujdosó hamarosan a csillagtalan éjszaka leghalálosabb ragadozójává válik. A túlélésért vívott harcukban már alig különböznek a mélység állati és félállati teremtményeitől. Drizztnek rá kell döbbennie, hogy hű társa, a magány az ellenségévé vált, s hogy a lelkiismeretéért vívott háborúja szövetségesek nélkül bukásra ítéltetett. Ám egy drow-nak nem könnyű barátokat találni. Lépten-nyomon a gyűlölet és az előítélet falaiba ütközik, s a mikor már végre úgy érzi, sikerül újra otthonra találnia, kinyúlnak érte sötét örökségének csápjai: vér szerinti családja minden eddiginél kegyetlenebb tervet eszel ki az elpusztítására.

Szerintem: 

A Száműzött nagyjából ott folytatja a történetet, ahol az előző kötet végén elköszöntünk Drizzttől. Az elf elhagyta a közösségét, és a Mélysötétben egyedül a párduca társaságában igyekszik túlélni. Amiért nem egyenes folytatás, hogy nem a kezdeti nehézségeket és a beilleszkedést látjuk, hanem már évek óta kint van, jól boldogul – más a konfliktus oka.

De mielőtt ebbe belemennék – kell az előzmény ismerete. A megismert társadalmak, népek, de még a szereplők is folytatólagosak. Ez nem olyan trilógia, amiben csak a szereplők közösek és az ügyek mások. Összefüggnek a szálak és történetek.

Akkor, a rész konfliktusai: kettő nagy akad. Ahogy a történet is két nagy helyszín között vált. Drizzt rádöbben, hogy a magányos, rejtőzködő élet azokat a dolgokat öli ki belőle, amiket védeni akart az önkéntes száműzetésbe vonulásával. Barátokra, közösségre van szüksége, de azt a saját fajától hiába várja. Így egy más közösségbe kér bebocsátást, és lesznek majd kalandjai egy korábbról ismerős alakkal. (Még valami, amihez kell az Otthon ismerete.) A másik visszavisz a sötételfek városába. Malice kiesett Lloth kegyei közül és le kell vadásznia a fiát, ha vissza akar kerülni. Megint vannak családok közti játszmák, miközben Drizzt ellen egy nagyon sötét mágiát vetnek be.

A váltásokkal változatos és izgalmas a kötet. Az kifejezetten tetszett, ahogy a Drizzt utáni vadászat két oldalról is be lett mutatva: Drizzt szemszögéből, de az üldözőéből is. A drámai összecsapás pedig szokás szerint hatásos és nagystílű lett.

Salvatore tovább bővíti a világot, több szinten is: mélyebbre megyünk az elfek mágiájában, és új népeket ismerünk meg alaposabban Mélysötétből. Az agy népe kifejezetten hátborzongatóra sikerült, a maguk módján ijesztőbbek, mint pl. a karmosrémek. Társadalmakat mutat be, és nagyon kiérezni, hogy milyen értékek mellett áll ki a szerző: összetartás, bajtársiasság, építés.

Izgalmas, pörgős, változatos. Talán csak azt hiányoltam, hogy nem érzékeltem karakterfejlődést. Mindenki hozza azt, amilyennek már az első kötetben is megismertük. Drizzt fiatalabb nővére simán lehetne fejlődő karakter, de most talán csak egyetlen jelenetben tűnt fel. A többiek meg elvakultan járnak a maguk útján, és Malice is csak egy ponton gondol arra, hogy lehetett volna másképpen is, de gyorsan el is veti a gondolatot. Ő megmarad, hittel az úton, amelyen addig is haladt.

Továbbra is eredeti és izgalmas sztori, jól sikerült jelenetekkel és világábrázolással. (Ok, azért egyet tudok: az ékszer, ami világít a sötétben? Nagyon eszembe juttatta Galadriel ajándékát Frodónak.) Most is ütős nyitott vége van, miközben sok szálat el is varrtak – korrekt, szórakoztató fantasy, aminek érdekel a folytatása is.