Fülszöveg:
A VÉGZET ELŐL NINCS MENEKVÉS
A középiskola első éve önmagában is elég durva, de amikor a gólyák egy csapata magára vonja Shabnam és brutális iskolai tanácsának haragját, a Királyiban minden lélegzetvételért keményen meg kell küzdeni. Eközben Saya mániákus testvére, Kenji tovább szítja a gyűlölet lángjait, az árnyékban pedig ott ólálkodik Lin igazgató, aki várja, hogy a túlélő győztest megjutalmazhassa egy kiemelt pozícióval – vagy egy éles késsel a hátában.
1988-at írunk, egy korszak a végéhez közelít, és az az egy biztos: annyi szerencsétlen nyomorultat ránt magával a feledésbe, amennyit csak tud.
Szerintem:
A hetedik kötet és szinte filler epizód. Vagyis, nem tudnám azt mondani, hogy megy előre a cselekmény. Ez egy nagy öldöklés és akcióorgia, mélyebb tartalmat nem nagyon találtam benne.
A 6. kötet zárásában a főszereplőknek szembe kellett néznie a rájuk támadó gyilkosokkal, és ez a harc van itt végigvezetve több karakter szemszögéből. Marcus összecsap Viktorral, Brandy többek között Petrával, Maria számonkéri Quant és még lehetne sorolni. Lesz, aki irányt vált, lesz, aki nem éli túl a harcokat.
Így unalmasnak cseppet sem lehet mondani, de azért változatosnak sem. Vagy egymást ölik és menekülnek, vagy sorsfordító beszélgetéseket folytatnak futtában két összecsapás között választásokról és árulásról. Van is abban valami különös és talán furcsa is, hogy mennyire jelentős dolgokat képesek kitárgyalni, miközben az életükért futnak, vagy éppen egymást készülnek levadászni.
Néha azonban azok a fontos dolgok, amiket nem mondanak ki. Viktor sem fogalmazza meg, mi játszódott le a fejében, de a tettei utána árulkodnak róla. Vagy, Marcus sem mondja ki az igazi érzelmeit Petrának, de lesz, aki a szeméből ráérez az igazságra.
Továbbra is kegyetlen, gyilkos világ a képregényé. Most talán a szokottnál is több a harc és a vér. Valahol aránytalan is, hogy volt olyan kötet, ahol azt hiányoltam, hogy történjen már valami akció is, ez meg éppen az ellentetje. Annyira a harc van az egész középpontjában, hogy a cselekmény nem megy előbbre.
A grafikáját továbbra sem szerettem meg, de a nyersessége ehhez az öldökléshez ment. Talán csak azt sajnálom, hogy Saya és Petra az én szememnek nagyon hasonlóak, és volt, hogy elsőre nem is esett le, melyiküket látom és próbáltam megérteni, hogy került egy bizonyos helyre – míg le nem esett, hogy a másik lányt látom.
Mennyire akarjam belelátni azt, hogy milyen gyilkos, ahogy a gyerekeket felnevelik? Itt extrém helyzetben, de arról van szó, hogy a szülők a saját elvárásaikkal és terveikkel elrontják a gyerekeket. Akik nem lehetnek önmaguk, egy kijelölt úton haladnak, és megörökölnek minden előítéletet és rosszat a felmenőiktől. Nincsenek saját döntések, és a világ felzabál. Igen, ez nem egy vidám történet.
Már nem sok van vissza, lehet is sejteni, merre haladunk tovább. Már biztos, hogy érdekel, mire lyukad majd Remender ki – lassan kiderül.
Idézet:
Fénnyel, életerővel és örömmel telve érkezünk meg erre a világra. Aztán apránként megsemmisülünk.
Azt mondják, mindig hajnal előtt van a legsötétebb.
De a helyzet az, hogy néha…
… egyszerűen csak megmarad a sötétség.
A világ egy barbár gépezet, amely gyerekeket szív be, és kannibálokat köp ki. Nincs mibe kapaszkodni. Nincs hová menekülni. A gép úgyis beszippant. Azzá változtat, amire a működéséhez szüksége van.
