Fülszöveg: 
Kövér Charlie Nancy normális élete abban a pillanatban zökken ki, ahogy apja meghal egy karaokeszínpadon Floridában. Charlie nem tudta, hogy az apja egy isten. És nem is sejtette, hogy van egy testvére. Ez a testvér most bekopogtat hozzá, hogy sokkal érdekesebbé tegye Kövér Charlie életét. És sokkal, de sokkal veszélyesebbé…
Szerintem:
Nem kicsit lepődtem meg, amikor olvasni kezdtem a regényt, és kezdtem átlátni, ki kicsoda és micsoda. Tudtam, hogy szóló regény. Tudtam, hogy se előzménye, se folytatása nincs. Akkor miért egy olyan karakter bukkan fel benne, akit ismerek az Amerikai istenek világából? Anansi. Már abban a sztoriban is benne volt.
De ez nem Amerikai istenek regény, már csak
azért sem, mert Angliában játszódik. Nem is Anansi, hanem a fiai vannak a középpontban. Kövér Charlie és Pók. De a játszma isteni, és egy másik szinten zajlanak az események. Ha a sérelem evilági is, mert Pók elszereti Charlie menyasszonyát, akkor is az isteni oldalról jön a visszavágás – és Charlie a Madárnővel köt szövetséget a bátyja ellen, melynek eredményeképpen minden madár a fiatalember nyomába ered. Lehet az pingvin vagy flamingó is. Azért ezt magam elé képzelni… a komikus elemet is érzem benne. Ahogy menekülnek egy csomó, totyogó pingvin elől…
Van tehát cselekmény, abban kalandok és humor. Van ellenfél, van titok és van valamiféle szerelmi szál is, ha kicsit sem romantikus a regény. Nem is kell annak lennie, urban fantasy. Simán olvasható így is, a jelenlévő cselekményre korlátozva. Van értelme úgy is, még szórakoztató is.
Ami azonban megfogott, amiért szerintem díjnyertes regény, az a második szint. Ahogy az istenek a jelenben élnek, és amit jelentenek. Ahogy minden meg van énekelve, és a történetek visszatükrözik az emberiség lelkületét. A Tigris, a korábbi történetek ura az egoista gyilkos, akit csak maga érdekel és élvezi, hogy másokat kihasznál és bánt. Van isteni Tigris és olyan emberi szereplő is, aki e szerint él. Aki miatt látjuk, milyen lenne a világ, ha továbbra is a Tigris lenne a történetek ura. De most Anansi a történetek ura, és így nem a kegyetlenség a vezérlő elv. Azért több mindenben nem értek egyet a leírtakkal, mert pl. Anansi történeteiben a bölcsességet nem fedeztem fel, hiába írják, hogy van benne. Anansi sem egy segítő isten, ő is egoista és a maga örömét keresi. De valamilyen szemszögből ő humorosan és rafináltan adja el magát, ő egy csínytevő isten. (Loki afrikai rokona…) És tényleg, szeretjük a csínytevőket, magasra tudnak jutni – és valóban, egomán világban élünk.
Szerettem benne, ahogy dala van az egyes embereknek is, ami megfogja a belső lényegüket.
Szerettem, ahogy Gaiman sokszínű alakokat teremt. Ezzel humorizálni is tud, Rosie anyján pl. mindig jókat mosolyogtam, és merengtem is rajta, melyik ősi istent tükrözi vissza a lénye. A Tigrist és a Majmot szerintem nem, de nem is Madárnő… Ezen még merenghetek. Talán, Kígyó? Charlie és Pók sem egyértelmű, egyszerű Hősök. Hibáik vannak, félelmeik és ellenszenves tulajdonságaik is akadnak. (Különben, van egy pont, amikor Anansi álmában beszél Charlie-val. Mond neki a tengeri csillagokról valamit – az sejtelmesen és gyönyörűen előrevetíti az egyik csavart, kifejezetten jópofa volt.)
Nincs túlírva, de megvan a maga lírája. Világépítő, de van cselekménye és vannak benne jellemek is, akik képesek fejlődni, vagy éppen elbukni. Az Amerikai istenek nekem túl hosszú – ez számomra frappánsabban dolgozta fel az istenek és a hit témáját, ami Gaiman munkásságában visszatérő elem.
Meglepem vele magam, de szerettem ezt a regényt.
Idézet:
Úgy kezdődik, ahogy a legtöbb minden kezdődik: egy dallal.
Hiszen kezdetben voltak a szavak, ugye, és szavak mellé volt egy dallam is. Így született a világ, így vált szét a tér, így jöttek létre a földek, a csillagok, és álmok, a kis istenek és az állatok – így jöttek világra mind.
Megénekelték őket.
