Fülszöveg: 

Nesztelen ​léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián – ez Manderley. De baljósan vöröslő rododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormolása – ez is Manderley. Szertartásos étkezések, vizitek és vendégfogadások, séták a Boldog-völgyben, és készülődés a jelmezbálra – ennyiből áll Manderley lakóinak élete, legalábbis a cselédség meg a garden party szerencsés meghívottai szemében. Ám a mindvégig névtelen főszereplő, az érzékeny idegrendszerű új úrnő híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés. Mert félelem mérgezi az itt élők lelkét: a fiatalasszony a halálfej arcú Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott Rebecca kísértetétől – ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyre, és kiűzetik onnan. Maxim de Winter a bűntett leleplezésétől és a botránytól retteg – de lényegében ő is Manderleyt fél elveszteni, mint ahogy Manderley kedvéért tűrte oly soká, néma cinkosként, egy démoni asszony aljasságait. Sejti-e vajon, hogy – bár az igazságszolgáltatástól megmenekült – végül is ezért kell bűnhődnie, s éppen Manderley lángjainál – s vele együtt az ártatlanoknak is?

Szerintem: 

Annyi Daphne du Maurier kötetet még nem olvastam, hogy kijelenthessem, hogy ez a legjobb könyve, de a legismertebb és legolvasottabb biztosan ez. A filmek, a musical miatt is. Rebecca, Manderley köztudatban vannak.

De mivel szolgált rá erre a regény?
Ami nekem leginkább átjött, az a szinte kísértettörténetbe illő hangulat. Ahogy az új mrs. de Winter körül egyre jobban záródnak a falak az elődje miatt. Ahogy Rebecca jelen van holtában is, és elrontja az életüket. Hangulata van a háznak és mrs. Danvers húzásainak is. Rémmesébe illő.
A másik, az a csavar, amit a szerző kitalált. Mesterien vezet végig úgy, hogy a narrátorral – a 2. mrs. de Winter, akinek egy meglepő döntéssel még a nevét sem ismerjük meg, mintha ezzel is csak árnyék lenne, nem olyan konkrét és jelen levő, mint Rebecca – együtt azt hihessük, hogy Maxim még mindig gyászol és szerette a feleségét. Ahogy sorra jönnek a kis darabkák, hogy elénk lépjen az igazi Rebecca. A tetőpont, amikor Maxim végre mindent elmond és megvillan Rebecca jégmosolya és eldördül a lövés. Saját korában pláne erős volt ez a történetvezetés, azért napjainkra már saját divatja van, amikor vagy a narrátor megbízhatatlan, vagy az egyik főszereplőről kiderül, hogy mennyire más, mint aminek tűnt. Mint ahogy itt Max gyászoló helyett gyilkos férj.

Ebben a regényben sikerült egy nagyon hatásos miliőt megteremteni, miközben nagyon lélektani is, és egészen mélyre lemegyünk, mit él mrs. de Winter, a második. De nem ő az egyetlen mesteri módon megfogott szereplő. Mert bizony az a naiv, végtelenül ártatlan és gyenge kislány, aki először volt, ezekért még ellenszenves is tudott lenni. Tipikus áldozat – mondjuk, szerintem Max pont ezt szerette meg benne. Rebecca egy fenevad volt, a második neje meg egy ma született áldozati bárány. Akkor kezdtem el megkedvelni ezt a kislányt, amikor erőre talál és kiáll a férje mellett, küzd magukért és magáért. De, amire ki akartam lyukadni, hogy szép íve van Max érzelmeinek vagy mrs. Danvers megszállottságának. Legyenek szimpatikusak vagy ellenszenvesek, élő alakok. Még Rebecca is, aki csak emlékeiben van jelen.

A keret pedig nem hagy nyugodni. Van itt egyáltalán happy end? Hogy lehetett volna az? Azt hinné az ember, hogy Manderley leégésével Rebecca is bevégzi, oda lesz az is, amit hátrahagyott. De Max és a lány a nyitány alapján nekem nyomorultnak és boldogtalannak tűntek, nem olyan embereknek, akik megtalálták a békéjük és a boldogságuk. Bár nem tudom, nem sok részlet derül ki róluk. Csak a hangulat, az nekem ezt sugallja.

Kedvet is kaptam megnézni valamelyik feldolgozást, vagy legalább a zenét betenni. Úgy kísért a jégmosoly, és csak ő nézett így… Igen, Rebecca máig kísért…