Fülszöveg: 

Drizzt Do'Urden úgy döntött, végleg szakít a múlttal. Tudja, hogy a föld alatti üregekben bujkálva nem rejtőzhet el sorsa elől, s előbb-utóbb követnie kell végzetét: ki kell lépnie a sötétségből a fénybe. Örökre elhagyja Mélysötét kínnal és vérrel átitatott járatait, hogy mindent újrakezdjen Toril felszínén. Egy olyan világban, mely hite szerint csak jobb lehet annál, amit eddig megtapasztalt. Ám hamarosan ráeszmél, hogy emberek között élni néha sokkal nehezebb, hiszen gyarlóságuk – az irigység, az előítélet, a hatalomvágy – sokszor több fájdalmat képes okozni, mint a sötételfek gonoszsága. Úgy érzi, sehol nincs számára hely a világon, de rátalál valaki, aki vak létére jobban belelát a szívébe, mint bárki, akivel eddig találkozott, s megajándékozza az egyetlen dologgal, mely bármikor reményt nyújthat számára e különös világon: a hittel.

Szerintem: 

Három rész kellett, hogy érezzem, mi fogja össze

ezt a trilógiát: az elsőben van egy gonosz otthon, amit el kell hagyni. A második a vándorlás története. Ez a harmadik pedig az új, de már egy jó otthon vágyának a megszületése és keresése.

Ez persze azzal jár, hogy Drizzt megint kalandok sorába keveredik. Kicsit előre mentünk az időben, már eltelt annyi idő, hogy bírja a felszínen, vándoroljon, keresgéljen. Lesz itt harc gonosz lényekkel, lesz itt barátság és menedék megtalálása, barátok és ellenfelek sora lép be a történetbe. Mozgalmas, változatos és kalandos – talán, egy jellemtő vonással. Drizzt sötételf és emiatt bármerre járjon, ellenszenvvel és félve fogadják. Hősünk pedig hol könnyebben, hol nehezebben birkózik meg azzal, mennyi előítéletet kell leküzdenie.

Más is abból a szemszögből a kötet, hogy most szakadunk el a Mélysötéttől és Salvatore nem viszi tovább a lentiek életének bemutatását. Hiába érdekelne, mi történik Drizzt életben maradt családtagjaival, most ez nem derül ki. Helyette maradunk folyamatosan Drizzt mellett, és csak egy-egy fejezetre engedi át a fókuszt az elf valamelyik ellenlábasának. Vannak köztük ravaszabbak, egyszerűbbek, de színezik a történetet azzal, hogy annyira mások, mint a főszereplő. Plusz, a felszínen nagyon sok faj él egymás mellett és egészen más világot építhet fent a szerző, mint tehette lent. Ez még sokszínűbb, még több lehetőséget rejt.

Nagyon szerettem benne azt a részt, ami tényleg a menedékről szólt. Drizzt kap egy új apafigurát, egy nagyon szerethető vak harcost, aki a ligetét védi. Montolio a történet egyik legjobb alakja, remek tanár és igazi barát, tele jó tulajdonságokkal. Szerettem a tanítási és barátkozási folyamatot, de nagyon ütős lett az is, amikor az orkok támadnak és meg kell védeni a ligetet. Ahogy ő tanít vallásról, az nagyon szerethető elmélet, és jól esett olvasni is, noha az ilyen téma nem szokott tetszeni.

Bár cselekményközpontú, továbbra is nagyon jó világ- és karakterépítésben. Ahogy egymás mellé teszi a különféle fantasy lényeket, olyan alapossággal építi fel azt is, Drizzt hogyan fejlődik fokozatosan és lesz egyre inkább hős.
Sok szereplőt is mozgat. Talán olyan szempontból egyszerűek, hogy nincsenek szürke árnyalatok. Valaki vagy gonosz figura, vagy a jó oldalon áll. Viszont, ezen túl sokfélék és úgy már árnyaltabbak is.

Az is jól sikerült, hogy egyszerre olvasható jól folytatásnak, de akár előismeret nélkül is megáll a lábán. Új helyszín, új kalandok – ami visszautalás van, annyira meg is van magyarázva, hogy lehessen érteni ennyiből is, miről van szó.
Szerettem tehát ezt a részt is, eddig 3-ból 3 teljesen rendben volt.

Idézet:

A világ tágas, barátom, és tele van fájdalommal, de örömmel is. Az előbbi tart téged a növekedés ösvényén, a második pedig segít elviselni az utat.

Én azt gondolom, hogy jobb a csillagok felé nyúlni, mint tétlenül üldögélni, csak mert tudod, hogy nem érheted el őket.

– Igazi a bánatod? – kérdezte tőle. – Mert tudod, a legtöbb nem az. A legtöbb önmagunkra kirótt teher tévhiten alapul. Mi – legalábbis mi, őszinte jellemek – mindig szigorúbb mércével mérjük magunkat, mint másokat. Ez, gondolom, afféle átok, vagy talán inkább áldás, attól függ, ki hogy tekinti.