Fülszöveg: 

Miután Korhosból mágikus úton elrabolták a mesteralvók csontjait, a városokat ismét háború fenyegeti. A Márvány Horda élén Asa Zufar áll, akit egy titokzatos tanácsos is támogat. Vulgarus fejére vérdíjat tűztek, azonban a részeges cellariusnak és maroknyi csapatának meg kell találnia az élőszent földi megtestesülését, mielőtt az ellenség lelne rá. Miló egy titok nyomába ered, ami a Setét Vadkan sozóihoz vezeti a fiút. Miközben minden vágya, hogy végre hazajusson, egy átok akár örökre megakadályozhatja ebben. Admira csak most kezdi megismerni újdonsült erejét. Vajon az eszére, vagy a szívére hallgat, ha választania kell Maurice és Milán között?
A három szál összefonódik, a végső viadal elkerülhetetlen, de kinek az oldalán állnak a mesteralvók? Kiből lesz áruló, ki áldozza fel magát társaiért, és mennyit ér a barátság és a szerelem ott, ahol sötét erők uralják a világot?

Szerintem: 

Meglepően gyorsan vissza lehetett rázódni a történetbe, noha

nem tegnap volt, hogy olvastam az előző részt. Ebben segít, hogy egyenes folytatás, mindenki onnan indul tovább, ahol az előző kötetben hagytuk, és így jöttek is vissza az emlékeim. Viszont, ez azt is jelenti, hogy a két kötet szorosan összetartozik: nem lehet az előző ismerete nélkül belevágni!

A cselekmény a szokott módon bonyolódik. Milán, Admira és Vulgarus Pokk kapják az elbeszélő szerepét, és felváltva mondják el, mi történik éppen velük. Így nagyobb teret át lehet fogni, és több színtéren is látjuk, hogyan alakulnak az események. A tempónak is jót tesz, a nyitott fejezetvégekkel jól húz át egyik fejezetből a másikba.

A kalandok így visszanézve nem tűnnek túl nagynak, de olvasva kellően érdekesek voltak. Ugyan könnyűnek érzem, ahogy a gonosz tervet megdöntik és amilyen könnyen elrendeződnek a dolgok, de voltak veszélyhelyzetek és nehéz döntések is. Bár, mennyire érződött valódinak a veszély? Koppola gonosz énje és a zsákmány utáni éhsége tűnt a legsötétebbnek, az valahol ijesztőbb volt, mint az eleve rossz elvek után menni vakon, ahogy a sonn tette. Kapunk indokokat, és némileg egyszerű a tettek mögötti érzelem és cél, de legalább van és elhelyezi a történetben a szereplőket.

Egyszerű besorolni is a szereplőket: akik segítenek a gyengébben, akik jó célokért küzdenek, ők lesznek a hősök. A személyes gazdagodás és a bosszú emberei meg a gonoszak. Lehet, azért emlegetem Koppolát, mert ő ennél egy fokkal bonyolultabb. Amikor Admira számon kéri rajta, hogy látja a gonosz ura természetét, mégis szolgálja, akkor jól látszik, hogy mi miatt nem hős a fiú. Végig nincs is feloldva, nekem ő végig megmarad ilyen szürke szereplőnek. A győztes mellé áll, keresi a maga hasznát – nem is csoda, hogy hazatérve Milánnal is megszakítja a barátságát.

Működtek a karakterek és tetszett az is, hogy Huszti Gergely nem YA romantikus regényt írt. Ugyan előkerül, hogy Admira és Maurice gyengéd érzelmeket táplálnak egymás iránt, de ez nagyon messze van bármilyen romantikus zsánertől. Még akkor is, ha jót mosolyogtam azon, ahogy a fiú a végén kifejti, hogy mivel ők hozzák a szabályokat, teremthetnek maguknak is helyet a világban.

Továbbra is egyedi, amilyen nyelven íródott a kötet. A fantasy világ lakói archaikus, a mai fülnek régies stílusban beszélnek és használnak régi szavakat is. A kalap például kalpag. Egyedi, de hogy mennyire tetszett? Maradjunk annyiban, hogy tudtam értékelni, egy ponton túl meg is szokta a szemem. De. A regény másik fele, Milán részei meg a mai köznyelv, de erősen szleng színekkel. Átesve a ló túloldalára. Kétfélre rétegnyelv ütközik, ami irodalmi szinten érdekes, de nekem nem esett jól az angol jövevényszavakkal megtűzdelt, rövidítésekkel teli szövegből átmenni az archaikus szövegkörnyezetbe.

Azon még merengek, hogy az egyszerre zárt és nyitott vége mennyire tetszik. Ennek a kalandnak most vége, de simán benne van az is, hogy egy más ellenséggel szemben vissza lehet még térni, bármelyik világ síkján is.

Vagyis, szerettem a kalandos cselekményét. Értékelem, ha nem is szeretem az egyedi stílusát. Az utáltam-lista üresen marad.