Fülszöveg:
Az emberi bolygókat egyesítő Impériumban Paul Muad-Dib, a jövőbe látó messiás uralkodik. Hithű harcosai, a vad fremenek szent dzsihádjukban feldúlták az univerzumot, és mindenhová elvitték a Mahdi szavait. Ám a háború és a vallási fanatizmus ádáz ellenségeket szült, akik mindenüket feláldoznák Muad-Dib bukásáért. Az Impérium régi hatalmai összefognak, hogy egy bonyolult összeesküvéssel törjenek az új Császár életére, aki maga sincs meggyőződve róla, hogy valóban egy jobb világot teremtett az emberiség számára.
A Dűne messiásában Frank Herbert továbbviszi a magával ragadó Dűne történetét. Tizenkét évvel az első regény eseményei után a régi és az új világrend csap össze, a középpontban pedig olyan emberek állnak, akiknek minden erejükre szükségük van, hogy megbirkózzanak a rájuk váró sorssal.
Szerintem:
Eltelt egy évtized, Paul a Császár. A világegyetem, a szereplők és a Dűne világa is megváltozott. Akkor miért lep meg mégis, hogy
a regény is megváltozott? Pedig meglep, és valamit nem találok benne, ami az elsőben megvolt.
Talán azért, mert két ellentétes szakaszt ábrázolnak. Az elsőben Paul volt a felemelkedő csillag, aki harcolt az életéért, a bosszúért, szerelmes lett. Ez meg a leszállóág: amikor már belefáradt az állandó harcba, intrikákba, a legjobb út megtalálásába. Talán azért is érzem annyira tragikusnak, mert alig 30 múlt a cselekmény idején, de már minden vágya a kiszállás, a szabadság. Az álmoknak, illúzióknak rég vége, és lélekben sokkal öregebb lett. Meg, nem is ezt érdemelné, ami jut neki.
Az a kis hang, ami az elsőben folyton birizgált minket, ahogy Herbert már megsúgta, hogy Paul személye és az iránta való imádtat milyen veszélyes, most uralkodó vonallá válik. Az egész könyv aköré épült, hogy egy hozzá hasonló vezető, még ha a legjobbat akarja is, akkor is kataklizmát okoz. Bár nem tudtuk meg hogyan, már tényként szerepel, hogy volt dzsihád és milliók haltak meg. Nem tudta megmenteni ettől a világot. Most is, annyira igyekszik mindent egyben tartani, de egyszerűen csapdában van. Istenné kellett válnia, ott a felelősség a vállán, hiába nem akarta.
Mások a játszmák. Már nem nyílt háború és csaták vannak, hanem tervek és jövőépítés. Most is vannak, akik a hatalmat akarják és a befolyást megszerezni, de ők már láthatatlanabb eszközökkel dolgoznak. Sokkal több a politika, az elmélkedés és ezzel együtt a helyszín is lecsökkent. Itt a tervezőasztalnál és fejben dől el, hogyan alakuljon a világ és a szereplők sorsa.
Talán ez az, amiért hiányérzetem van. Korábban kalandregény is volt, párbajjal, vívással, túléléssel, meneküléssel és sok mással. Ez szinte teljesen elveszik, csak a legvégére villan meg egy kicsit, hogy Herbert tudta az eseményeket is pörgetni. Most nem ezt az oldalát villantja fel, hanem a politikai gondolkodót.
Annyira elméleti oldalra megy el, hogy kevesebb a karizmatikus és szimpatikus szerepő. Csani háttérbe került. Paul tele van gyötrelemmel és megfáradt. Jessica visszaköltözött a Caladan bolygóra, legfeljebb üzenetekkel van jelen. Alia meg nem lett számomra szerethető. Kislánynak sokkal inkább kedveltem.
Duncan önkeresése érdekes vonal, de az is inkább intellektuálisan kötött le és nem szerettette meg velem a szereplőt.
Kevesebb a világépítés is. Arról sem tudunk meg éppen többet, hogy Paul uralmával hogyan változott meg a Császárság. Annyi van elejtve, hogy Paul kezdetben azt hitte, megreformálhatja a vezetést is, de rá kellett jönnie, hogy egyes formákon és szokásokon képtelen változtatni. De hogy ez konkrétan mit takar, nem derül ki.
Sötétebb a hangulat és az egész kötetnek van egy borús, elmélkedős hangulata, amit sokkal nehezebb megemészteni. A két rész szépen összepasszol: a felemelkedő és idealista és a megfáradt, lehulló csillag. Herbert nagyon erősen átadta az üzenetét a vezetőkről.
Van bőven jó dolog ebben a kötetben, de fel lett érte áldozva a kaland. Sokkal kevesebb a tényleges cselekmény. Paul sorsa… megosztó, minimum. Így ezt még emésztem.
Idézet:
Az eszmék akkor a legveszedelmesebbek, amikor tettekké válnak.
A bölcs ember alakítja önmagát, a bolond csak meghalni születik.
