Fülszöveg: 

Roger Brown igazán a szerencse fiának tűnik: ő Norvégia legsikeresebb fejvadásza, gyönyörű feleségével egy pompás házban élnek. Ám a luxus életmódot Roger műkincstolvajként igyekszik bebiztosítani, s „mellékállásában” igen ügyesnek bizonyul. Amikor felesége galériájában megismerkedik valakivel – aki egyrészt tökéletes jelölt az egyik általa kínált magas állásra, másrészt a művészettörténet egyik legkeresettebb képének a tulajdonosa – Roger úgy érzi, élete nagy lehetősége köszöntött rá. Készülni kezd eddigi legmerészebb betörésére. Ám a vadászból csakhamar vad lesz, üldözöttje egy rémálomba illő ellenfélnek.

Szerintem: 

Nesbo újfent meglepett

egy zavarba ejtő regénnyel. A helyzet ugyanis az, hogy maga a történet jó. Meglepő, izgalmas is. Csak éppen, antihős regény, és most valóban adott nekünk egy olyan 'hőst', akinek semmi kedvem nem volt drukkolni. De az is áll, hogy nincs a történetben nála jobb ember.

Nézzük először talán ezt! Három kiemelt karakter van.
Roger, a főszereplő és egyben elbeszélő. Simán szociopata a lelkem, nagyon egoista is mellette. Ő az a férfi, aki ráveszi az abortuszra a feleségét, mert még a saját gyerekével sem akar osztozni a nőn. Az nem zavarna, hogy a tisztes állása mellett műkincstolvaj is. Sőt, feldobja az alakját. De ahogy manipulálja az embereket és az a végtelen önimádata… Azt pl. soha nem értettem, hogy aki megcsalja a feleségét, az milyen jogon teljesen pipa, amikor kiderül, hogy a nő is megcsalta őt? Roger ebben a helyzetben van, de tudnék még hozni példákat. Vannak jó tulajdonságai, csak éppen az önzésének a szolgálatába állítva, és én nem szerettem.
Diana, a felesége. Aki a férje szemében ártatlan és szép. Lesz is pofon, amikor kiderül, hogy remek színésznő is, és ő is képes hazudni és manipulálni. Én túl egyszerű indítéknak érzem a részéről, hogy gyereket akar, és ezért bármin átgázol. Meg lehet nézni, többször is milyen könnyen vált oldal: éppen ki ígéri meg neki, hogy teherbe ejti. Így ő azért csak kellék a férfiak játszmájában. Plusz, én irritálónak találtam, hogy vak a valóságukra. Meg lehet nézni, hogyan vezeti a galériáját. Szerencséje, hogy szép, különben életképtelen lenne.
Végül, Clas. Róla is elmondható, hogy végtelenül manipulatív és egoista. Ő még annyival lejjebb kerül az erkölcsi létrán, hogy neki egy személy sincs, aki számítana. Roger legalább a felesége iránt táplál igazi érzelmeket, képes megbocsátani. Clas meg kitűzi a célt, és minden emberséget kikapcsol. Így lehet ő a rosszabb a két rossz között. Mellette meg tökéletes megtestesítője annak, hogy egy pszichopata miképpen tud sikeres lenni.
Kérdem én, ha háromból egy se szimpatikus, akkor kinek drukkoljak? Nekem az se fájt volna, ha a végére végeznek egymással, és senki nem marad talpon.

De, ha ezt levonom, akkor marad egy végig pörgős és szórakoztató regény. Tetszett minden vonulata a cselekménynek: a műkincslopások, a hajsza vidéken, még az is, ahogy sorra dőlnek a hazugságok, és kiderül, milyen bonyolult játszmákat tartanak fenn a szereplők.
Ahogy Nesbo szokta, vannak kifejezetten meglepő és durva jelenetek benne. Volt, hogy fintorogtam csak olvasás közben – a kerti budi… De ezt szeretem Nesbo könyveiben, kitalálhatatlan, mi jön még.

Jó a tempó. Cselekményközpontú, gyors váltások vannak és sok-sok csavar. Mellette egész jól bemegyünk Roger lelki világába, és ha nekem nem is tetszik, amit látunk ott, simán el tudom hinni, hogy valaki ilyen személyiség legyen.

Olvastatja magát, a tempóval, de a szerző stílusával is. Nincsenek felesleges körök. Ülnek a párbeszédek, a leírás épp annyi, hogy képbe helyezzen. Filmszerű a regény – talán nem is meglepő, hogy egész jó szereposztással film is készült belőle.

Skandináv krimi, de Nesbo populáris, szórakoztató verziójában. Ő is tudja a skandináv világfájdalmat és negatív, sötét hangulatot írni, de ez a popcorn vonalba illik inkább.