Fülszöveg: 

1348, Genova
A fekete halál, az emberiség legpusztítóbb pestisjárványa eléri a várost. Rafael Pasqua, a jó hírű orvos naplójában egyre szaporodnak a bejegyzések, ahogy a gyilkos kór riasztó tempóban szedi áldozatait. Rafael még nem tudja, de mire lecseng a járvány, Európa lakosságának majdnem a fele odavész.
2019, Genova
Az olasz kikötőváros több száz éves kolostorának helyén luxuslakópark épül. Az egyik munkást furcsa betegség támadja meg, és kiderül: tünetei megegyeznek a középkor félelmetes ragályáéval. Aztán a betegek száma fékezhetetlenül nőni kezd. Lehet köze egy XIII. századi kolostornak a rettegett fertőzés újjászületéséhez? Isten büntetése, vagy ördögi cselszövés áll a háttérben?

Szerintem: 

Korrekt, de nem

fogott meg igazán. Nekem az a típusú könyv volt, amit elolvasok, addig elvagyok vele, de aztán gyorsan el is felejtem.

Ennek az egyik oka, hogy a történet nagyja a jelenben, Olaszországban játszódik. Itt tör ki újra a pestis, és a kutatók, köztük Alana, versenyt futnak az idővel, hogy lokalizálják a forrást és megakadályozzák a pestis további terjedés.
Egyszerre akar kicsit orvosi thriller és nyomozós krimi is lenni, de egyik sem lett igazán. Annak megvan az izgalma, hogyan terjed a kór és egyre nagyobb a vészhelyzet. De amit várna az ember, vérfagyasztó kórházi jeleneteket vagy kutatást a laborban, az nem jellemző. Ahogy a nyomozás is elég suta. Nem is értem, miért a kutató csinálja azt, ami a rendőrség dolga lenne. Mert van egy terjesztő, emberi bosszú, és Alana a nyomába ered, noha orvos és messze nem rendőri szerv alkalmazottja.

A másik, hogy a jelenbéli szerelmi száltól falnak futok. Alana fiatalkori szerelme, akivel a karrierjük miatt mentek szét, éppen Genovában orvos, és megint együtt fognak dolgozni. Ráadásul Nico házassága nagyon megromlott, az asszony csalta, a férfi nem is lehet biztos benne, hogy a kisebbik gyereke a sajátja. Van köztük szikra, és nagyon azt vártam, hogy Nico és Alana a végére megint pár lesznek. Nem is értettem, mikor és hogyan került képbe a nőnél a kanadai kolléga, Byron. Az egyik percben nem is nagyon kedveli, Nico után epekedik, aztán Byron viszi szobára és együtt is maradnak. Mi van??? Ok, nem szerelmes regényt akartam olvasni, de akkor is idegesít, hogy miért váltott a semmiből a nő.

Ezzel előrevetítettem, hogy nem szerettem a jelen idősíkjában a szereplőket. Azt el lehet róluk mondani, hogy nagyon lelkiismeretesek, jó orvosok, és tényleg azt szeretné az ember, ha ilyen orvosok küzdenének érte. De civilként olyan kis szerencsétlenek, meg negyvenes létükre nagyon tinisen tudnak viselkedni.

Viszont, a regény kisebb fele elvisz egy időutazásra. Egy, a nagy pestisjárvány idején élő felcser naplóit is elolvashatjuk. Ez tetszett a kötetben és mentette, ami kevésbé tetszett a másik idősíkon.

Rafael, a felcser simán a könyv legszimpatikusabb karaktere. Ő fel van építve – nem orvos, de mindent megtesz, hogy segítsen a betegen. Ő is kísérletezik gyógymód megtalálásával, és le is van írva, miket próbál ki és hogyan kever elixírt. Kedves, jóravaló ember, aki a saját gyászával is küzd.

A múlt eseményei között van jól eltalálva a politikai nyomás, a bűnbakképzés és a szerelmi szál is ebben sikerült jobban. Rafael segít egy zsidó barátján is, akinek van egy megözvegyült lánya. A két gyászoló a halál árnyékában, a közös orvosi érdeklődéssel egyre közelebb kerül egymáshoz. Észre is vettem magamon, hogy sokkal jobban várom Rafael naplójának részeit, mint Alana szenvedéseit a jelenben.
Ami ezt lehúzza, a végét azért összecsapottnak érzem. A keserédes végét még lenyelném, de ahogy a semmiből jön az a fordulat és az mindent lezár… Az nem esett jól.

Nem lesz tudományos szöveg sem, ezt azért kiemelem. Az ajánlások a hátoldalon Robin Cook nevét emlegetik, Michael Crichtont. Kalla náluk sokkal populárisabb, olvasmányosabb.

Idézet: 

– Mi van a családjával? – kérdezi Alana.
– Elváltam. Nincs gyerek. Csak én és a pestis. – Claudio nevetni próbál. – Tényleg nem rosszabb társaság, mint az ex-nejem.

A halál étvágya kielégíthetetlen.