Fülszöveg: 

A tizenhárom éves John Finney életveszélybe került. Valaki már két éve vadászik a Galesburgben lakó fiúkra, elrabolja őket, és soha többé nem kerülnek elő. Most pedig a jelek szerint Finney csatlakozik hozzájuk: pszichopata elrablója bezárta egy alagsorba, amelyet féltucat meggyilkolt gyerek vére szennyez be. A helyiségben rajta kívül van még egy ősrégi telefon, amely már jó ideje nincs csatlakoztatva a hálózathoz, éjszakánként mégis cseng, és a gyilkos előző áldozatai szólnak bele a kagylóba. Ők pedig mindent megtesznek azért, hogy Finney ne jusson az ő sorsukra.

A Fekete telefon című novella csak egyike annak a tizenöt történetnek, amelyekkel Joe Hill igazolta, hogy különleges tehetsége van a hátborzongató sztorik írásához.

Szerintem: 

Stephen King kapcsán is sűrűn megjegyeztem, hogy szeretem a novelláit. A fia kapcsán is

áll az állításom. Azt túlzás lenne állítani, hogy minden történet tetszett a kötetben, de én jól elvoltam ezekkel a horror novellákkal.

Szerettem, hogy sok zsánert összevegyít. Ha csak a címadó darabot nézem, az egyszerre gyerekrablós thriller és kísértethistória. Az Abraham fiai egyszerre klasszikus újraértelmezés és pszicho-thriller. A palást a szuperhős történeteknek ad egy csavart. De folytathatnám hosszan, nagyon sok szín és ötlet van a kötetben. Akár olyat is játszhattam volna, hogy a címből próbálom kitalálni, mi jön, de nem jártam volna sikerrel. Ez beteg, durva ötletek gyűjteménye.

Ha már az ötletek. Ki mennyire érzékeny rá, én merengtem azon is, hogy mennyi utalás és tisztelgés van benne mások előtt. Ok, Joe Hill Stephen King fia, és nem tudok nem áthallani bizonyos dolgokat. A Legjobb új horrorban van egy emlék, hogy apa és gyermeke együtt jár horror és fantasy fesztiválra, nagyon is el tudom képzelni, hogy bár itt az apa szemszögéből van megírva, az életben nagyon hasonló esetben Hill a gyerek volt. A 20. századi kísértetben van egy nagyon sikeres rendező, aki a történetben éppen Tom Hanksszel forgat. Steven Greenberg. Ugye, nem csak nekem jut nagyon hamar Steven Spielberg róla eszembe?

De nem csak a valóságra rímelések találhatóak meg. Véletlen lenne, hogy a 20. századi kísértetben a mozi neve Rózsabimbó? Pedig én nem vagyok az Aranypolgár rajongója, de leesett. Meghalljátok a sáska ciripelését – mintha horrorba lenne átültetve Gregor Samsa átváltozása. Ahogy a lufi gyerek elszáll a Pop Art végén, az meg egy King kisregényt idézett be, amiben a súlytalanná váló férfi fog a végén hasonlóan elrepülni. Az Abraham fiai a nevekkel, a vámpíros témával a Draculát helyezi teljesen más dimenzióba. Az nem én találmányom, az előszóban olvastam Goldentől, hogy neki az Isten haragja című film jutott róla eszébe. Utána ettől a képtől már én sem tudtam szabadulni, igen, nekem is. Bár Hill szerintem kevésbé dönti el, hogy Van Helsing szimpla őrült vagy félreértett zseni. A Fekete telefon és a lufik – ha egy történetben gyerekek tűnnek és halnak meg, és vannak lufik, nekem Az ugrik be.
Gyűjthetném még, van bőven. Én szeretek ilyeneket találni, ha a történet nem lerablása egy klasszikusnak. Ez nem az. Itt plusz játéknak éreztem az utalásokat összegyűjteni, szórakoztatott.

Jellemző az is, hogy Hill hagy egy csavart a történetek végére. Nem minden novella ilyen, de nagyon sok. Ha azt hiszed, tudod, mi jön, sokszor rád cáfol. És nem megnyugtató végek ezek. Főleg a kötet első felében – azt éreztem az ütősebb félnek – nekem sűrűn volt olyan érzetem, hogy hoppá. Jó vég, de valahogy rosszul érzem magam tőle. Ahogy A palást repülni képes alakjáról kiderül, hogy esze ágában sincs hősnek lenni, mert valakinek a gonosznak is kell lennie. Ahogy az Utolsó lélegzetben a kisfiú adja oda a doktornak a készülékét, hogy be tudja gyűjteni az anyja utolsó lélegzetét. Mintha csak azt szeretné, hogy ne lehessen megmenteni az anyját, kerüljön be is az Enyészet Múzeumába.

Még a horror sem egyszínű benne. Szó se róla, Hill képes gyomorforgató jeleneteket írni. Amikor a sáska-lénnyé lett fiú az apja belsőségeit eszi, mintha jégkrémet kanalazna. Történet a történetben elemmel a malac gyerekek, akik azért esnek egymásnak, hogy ki mit faljon fel az anyjukból. A Fekete telefonban a fiú, aki megfújtja az elrablóját. Van benne brutalitás, sokszor ömlik a vér. De nem csak ezt tudja Hill.
Gyakran rafináltabb a horror. A fa-szellemes történet még szinte lírai is. Az Abraham fiaiban sem a halál vagy a gyilkolás a legijesztőbb, hanem az apa alakja és nevelési módszerei. Ahogy a fiúk félelme meg van fogva benne…

Tudnám még dicsérni, sok történet azzal együtt is nagyon tetszett, hogy a végeket nem simán furának, de zavarónak is éreztem. Hill jól is ír.

De. Van pár olyan történet is benne, amivel nagyon nem tudok mit kezdeni. A Romero-filmforgatás vagy pl. az Apám maszkja. A horror elemet még csak-csak érzem benne, de valahogy nem ülnek a történetek vagy túl zavarosak. Az utóbbiban pl. a gyerek rájön kikkel kártyázik, én nem. Zavar is. Az se tiszta, mi lett az apával. Vagy, miért jobb a maszk a végére, mint a saját arc?

Zárásul, az eredeti cím jobban megfogta a kötet hangulatiságát. Eredetileg a 20. századi kísértet a címadó novella, de mivel a Fekete telefont filmesítették, nálunk így jelent meg. Pedig, a kötet novellái között az csak egy közepes darab. Van benne gyengébb, de sokkal jobbak is. A borítót meg hagyjuk is… Filmplakátnak is utáltam, könyvborítónak még inkább.

Idézet: 

Csak úgy lehet elkerülni a szomorú vesztést, ha olyan játékot játszol, amit te találsz ki – mondta. (Apám maszkja)

Egy letört fa gyökerei még hónapokkal a halál után is isznak, annyira erős bennük az élet szokása, hogy nem bírják feladni. Ami azt sem tudta, hogy életben van, attól nem lehet elvárni, hogy tudja, amikor már nem él. (Holtában a fa)