Fülszöveg: 

Két lányt holtan találnak a faluban valamikor az 1960-as években. A harmadik még él, amikor rábukkannak, de mire odaér az orvos, a sebesült lány eltűnik. Szerelme, a fiatal rendőr évtizedek múlva, Budapesten, egy különös találkozás után jön rá az igazságra. E talányos bűnügyi történetből bomlanak ki egy családregény mozaikjai.
A Jelmezbál napjainkig nyúló történetének szereplői unokák, nagymamák, asszonyok – nők. Élik az életüket, keresik egymást, önmagukat vagy épp a vér szerinti anyjukat. Elköltöznek, visszatérnek, szerelem, árulás, alakoskodás, hit és féltékenység van az életükben. Sok elmaradt ölelés, és szerencsére még több olyan, amelyik nem maradt el.
Grecsó Krisztián új könyvének fejezetei önmagukban is kiadnak egy-egy képet, mintha mindegyik történet más családtag vagy szomszéd élete lenne. Az utak keresztezik egymást, és végül, bármennyire is összekeveredtek térben és időben a darabkák, összeáll a nagy, drámai egész.

Szerintem: 

Bajban vagyok a kötettel, mert

elég biztos vagyok benne, hogy nem jó időben olvastam. Nyáron, hőhullámban nem állt rá az agyam. Télen talán szerettem is volna, most viszont némileg szenvedtem vele.

Ez egyrészt annak is köszönhető, hogy nincs egy olyan cselekménye, amit össze lehetne foglalni. Van sok-sok szereplő, sok-sok egyéni hang és történet egy-egy fejezetben. Mindenkinek a saját élete és konfliktusa, nincs meg az a nagy sztori, ami mindent összekötne. De azért lehet regényszerű, mert a szereplők kapcsolatban vannak. Akit az egyik történetben említenek, vagy mellékszereplő, egy másik fejezetben már elmondhatja a maga történetét.

Vannak kisebb és nagyobb, hétköznapi és kevésbé átlagos történetek. Vannak szerethetőbb vagy éppen kevésbé szimpatikus alakok. De főszereplő nincs. igazi ellenség, ahogy hős sincs.

Életképek vannak és helyzetek. És itt jön be az, hogy ebben a formában most tartósan nem tudott a könyv lekötni. Egy-egy történet, ami jobban megmaradt bennem. Mint a két öregasszonyé, akik jó barátokból esnek egymásnak, hogy aztán kibéküljenek a történet végére. Vagy az, ahogy az egyik történetben az asszony azon mereng, hogy mi lett volna, ha nem adja örökbe a lányát, míg a másikban a már felnőtt nő tűnődik azon, hogy megkeresse-e a szülőanyját.

Annak ellenére, hogy most nem éreztem a magaménak, ki kell emelni, mennyire emberközeli és átérezhető helyzeteket sorakoztat fel. Vannak olyan részek benne, amikor hevesen bólogattam, hogy igen, ezt nagyon el tudom képzelni. Pszichésen annyira összerakottak az alakok, hogy egy-egy feltűnéssel is jellemnek nevezem őket. Ami számomra a leginkább ilyen élmény volt, a színésznőé, aki titokban elvetette a harmadik gyermekét. Aztán a férjét gyűlölte meg érte, szétment a házassága. Miközben tudja, hogy szerencsétlen semmiről sem tehet, mindent maga intézett így és mégis. Hibáztatnia kellett valakit, még ha tudta is, hogy nem fair.

Igényes próza, megvan a maga hangulata. Ez olyasmi könyv, amit belemélyedősnek hívok. Csak sajnos ez nekem ebbe a típusban jobban megy hideg időben, nem nyáron. Vagyis, felkerült azon könyvek listájára, amelyeket valamikor majd, máskor újra kell olvasnom.

Létezik egy külön kötet is: a Jelmezbál előtt. De ez a Jelmezbál eleje. Én meg azt hittem, előzménynovella vagy valami kiegészítés. Nem az. Miért kell ilyen eszközökhöz nyúlni a kiadóknál? Én konkrétan becsapva érzem magam.

Az egy dolog, hogy egy viszonylag kerek történetet kapunk. Két idős ember találkozik, emlékezik, és felvillan egy régi korszak és régi bűnök emléke. A maga módján zárt, de ez akkor sem egy kiragadható novella vagy egy külön történet.

Ki lehetne emelni, hogy mennyire működik a hangulatépítés, és az egészet áthatja a fájdalmas nosztalgia.
Ki lehetne emelni, hogy életszerűek a szereplők. Mindennapi emberek, nem hősök vagy gonosztevők.

De nem akarom, mert az egész csak kiragadott rész egy nagyobb történetből. De ennyi elég is, Grecsó stílusát tudom értékelni, de ezt a kiadói döntést nagyon nem.