Fülszöveg: 

A ​múlt német írói és költői közül csak nagyon kevésnek jutott osztályrészül, hogy műve ösztönző és termékenyítő erőként hatoljon be más irodalmakba, idegen kulturális közegben gyökerező alkotások ihlető forrásává váljék. E. T. A. Hoffmann egyike volt ezeknek a keveseknek: Goethe és Heine mellett az egyetlen német író, akinek hatása térben és időben egyformán hosszan gyűrűző, széles körű és maradandó is. A világirodalmi hatású író szerény és szűk keretek közé szorított élete két szférában zajlott. A polgári életben jól képzett jogász és lelkiismeretes tisztviselő volt, művész mivoltában viszont a romantika univerzális művészideáljának megtestesítője: ügyes kezű festő, kitűnő muzsikus, jó zeneszerző s mindezek mellett a német romantikus irodalom egyik legeredetibb tehetsége. Polgári foglalkozásánál fogva maga is beletartozott józan, prózai, fantáziátlan filisztervilágba, művében viszont a hétköznapok szürke valóságát átvilágító, varázslatos, érzék feletti világot teremtett. Ez a kettősség mindvégig meghatározója marad Hoffmann írásművészetének, amely a realitásban éppúgy otthon van, mint a képzelet tündérországában.

De mivel előbb nem derül ki sok a cselekményről, írok pár sort: Anselmus diák egy alkalommal felfigyel három kicsi kígyóra. Az egyiknek a kék szeme megigézi, végzetesen beleszeret, miközben a környezete bolondnak nézi. Ám a titkos levéltáros beavatja a titokba: az a kígyócska az ő legkisebb lánya, mert Atlantisz csodavilágában ők nemesek és különlegesek. Ha Anselmus Serpentinát szeretné, pár próbát ki kell állnia...

Szerintem: 

Nehezemre esik kedves

szavakat találni ehhez a történethez. Pedig szeretem a fantasy zsánert, de ebben olyan képek vannak, hogy belefájdult a fejem. Érteni szeretném, és ezt nem lehet.

Nekem a végén elképzelhetetlen Atlantisz, ahol Serpentina és Anselmus boldogan élnek. Nem tudom elképzelni együtt az emberi ifjút meg a kis kígyót. De azzal is bajban vagyok, hogy a levéltáros szalamandra is, ember is – meg egy virág unokája… Tudom, fantasy és mese, nem kellene leszármazást meg öröklődést keresni benne, de akkor is. Nekem már ott megakadt a tű, hogy miképpen szerethet bele egy ember egy kígyóba. Alakváltó? Rendben. Emberalapú fantasy lény? Ok. De egy szimpla kígyó – hát nekem nem működött.

Azt el tudom fogadni, hogy Hoffman szárnyaló fantáziáját üdvözöljem benne. Ő a saját korában elképzelt és megírt valami olyasmit, amit ma sem vesz be az agyam. Vannak klasszikus mesei alapok – a varázsló és a boszorkány harca, amiben nyakig benne van egy ifjú pár is. Pl. A varázsfuvoláról is írhatnám ezt a mondatot. Vannak babonai alapok, a tükörrel, a kofás asszonnyal. De minderre nagyon egyedi világot épít rá Hoffman, és ez nagyon a saját története.

Azt is tudom benne értékelni, hogy metaforikusan ez az álmodozók meséje. Az érték, ha valaki nyitott, hisz a csodában és küzd is érte. A fantázia, a varázs az értékes és többet ér itt, mint a szürke hétköznapok. Ezért mondhatja a végére az emberi Veronika, hogy a kígyócska Serpentina szebb és jobb nála.

A meséket juttatja eszembe a jellemek egyszerűsége is. A jólelkű, álmodozó diák, aki a mindennapokban szerencsétlen. Akinek próbákat kell kiállnia, amit a nemes szerelme segít neki megtenni. A mentor, a leendő após, aki segítve vezeti be a fiút ebbe a másik világba – aki nemes, maga a Jó, míg ellenfele maga a Rossz. De miért ilyenek, mi a nagyobb cél, valami több? Az a mese szabályai szerint nem is kell.

A stílusa pedig csodás példája a romantika korszakának. A sok szín, hangulat, a látványos leírások. Szenvedélyek, nagy kalandok, a sok ötlet. A nyelvezete is sűrű, csupa leírás és hosszú, összetett mondatok. Halmozott. Nem is egyszerű olvasni.

Még azt is meg merem kockáztatni, hogy a tényleges cselekmény mögött meg lehet találni a Valóság és a Líra párbaját. Mindennek megvan az ellensúlya – Serpentina és Anselmus igaz szerelme szemben Veronika nagyon is valós vágyával, hogy tanácsosné legyen. Meg lehet nézni, milyen könnyen vált szerelmet is, amikor más kapja meg azt a vágyott címet. Anselmus a boldog végben Költővé válik. Hétköznapom vs. Álomvilág. Itt nyer a Líra, ami megint nagyon romantika korabéli.

Vagyis, rendben, értem, miért lett klasszikus. De ez nem változtat azon, hogy nekem túl groteszk és szürreális a cselekmény. Nekem az nem tud tetszeni.